Gondolatok beszélő kapcsán...

A tegnapi napon ellenőriztem a fogvatartottak látogató fogadásának végrehajtását. Az aktuális csoportban éppen előzetesen letartóztatottak találkozhattak az engedélyezett kapcsolattartóik közül őket meglátogató hozzátartozóikkal. Ahogy az a gyakorlatban ilyenkor normál esetben lenni szokott, a látogatás helyszínén e célra biztosított asztalok egyik oldalán a fogvatartottak ültek, velük szemben a látogatók. A lárma elég nagy volt, gondoljunk csak bele abba, amikor egy zárt helyiségben közel száztíz ember igyekszik kommunikálni, egymást túlkiabálva, hogy az egyes asztaloknál ülők minél jobban értsék egymást. A beszélő alatt mindvégig üzemel az intézeti bolt, ahol a hozzátartozók vásárolhatnak is a fogvatartottak számára, a külön engedéllyel ott árusításra kerülő termékekből, a birtokban tartható tárgyak mennyiségére is tekintettel. Korábban már többször tapasztaltam azt, amit tegnap is, nevezetesen, hogy sok hozzátartozó szinte több időt tölt a sorban állással és a vásárlással, mint a fogvatartottal való beszélgetéssel. Az ablaknál tegnap is kígyózó sor állt, több asztalnál mindeközben egyedül ült a fogvatartott, mert a kapcsolattartója vásárlásra várakozott. Az egyik hölgyet megszólítottam, kérdezvén, hogy miért nem ül vissza egy kicsit a helyére, és figyeli, hogy mikor lesz kevesebb ember a boltnál, mert lesz még lehetősége és ideje arra, hogy vegyen valamit a fogvatartottnak. Javasoltam, hogy használják ki inkább az alkalmat arra, ami a célja lenne: beszélgessenek egymással. Ő azt felelte, hogy igazam van, de nem akar lemaradni a vásárlásról, mert mindenképpen vennie kell valamit a fogvatartott számára, ne mondják azt, hogy ő csóró vagy nem vesz semmit. Mondtam neki, hogy megértem, de higgye el, hogy a fogvatartottak nem éheznek, zárójelben megjegyeztem, hogy nem is úgy néznek ki, ami mosolyt csalt nemcsak a velem beszélgető hölgy, hanem a körülöttünk álló többi hozzátartozó arcára is. És nem szenvednek hiányt semmiben sem, mosunk és fűtünk is rájuk, biztosítjuk a fürdési lehetőséget, tehát a körülményekhez képest megvan mindenük. A hölgy azt felelte, hogy igazam van, meg hallja is a férjétől, hogy a többi börtönhöz képest nálunk tényleg jobb a koszt, de mégis vennie kell valamit, mert az úgy illik, meg ezt számon tartják a fogvatartottak. Én mégis azt gondoltam, hogy ülne inkább vissza a helyére, a vásárlásra szánt összeget meg költené inkább a gyerekekre, mert lehet, hogy otthon nagyobb szükség lenne erre...

Nem tudom... Megértem a hozzátartozók álláspontját, ezzel együtt azt hiszem, hogy a fogvatartottak döntő többsége fel sem tudja fogni (talán nem is akarja...), képtelen megérteni, hogy az otthoniak milyen nehéz körülmények között élnek. Mekkora megterhelést jelent sok család számára az, hogy összekuporgassák azt a pénzt, amiből havonta egy alkalommal el tudnak menni a beszélőre. És akkor még nem beszéltünk a beszélő alatti vásárlásról, meg a havonta beküldött csomagok értékéről... Kicsit rendet kellene tenni a fejekben, kicsit át kellene dolgozni a fogvatartottak és hozzátartozóik értékrendjét, egyfajta más jellegű fontossági sorrendet felállítva. Semmi közöm hozzá, de annyira tudok örülni, amikor azt látom, hogy egy-egy fogvatartott csomagot küld haza az otthoniaknak. Vagy a letéti pénze felhasználható részét hazaküldi a család számára. Vagy olyan fogvatartottat is láttam már, aki sosem engedte, hogy beszélőn vásároljanak neki, mert tudta, hogy szeretteinek nagyobb szüksége van arra a néhány ezer forintra, mint neki. És ezek az esetek azt mutatják, hogy van még remény, vannak még jobb érzésű fogvatartottak, akik nem csak magukra tudnak gondolni... Talán a példájuk egyszer mások által is követett lesz...