(Folytatás, ahogy az már várható volt...)
Azt hiszem, hogy különösebb komment ehhez nem szükséges. Sok sikert, kitartást, türelmet kívánok a fogvatartott, és természetesen a családja, szerettei számára ahhoz, hogy a várva várt szabadulásig hátralévő időt leküzdje, a körülményekhez képest értelesen töltse. Részemről a lehetőség adott lesz, ahogy eddig is az volt. Ezzel együtt az a tapasztalatom, hogy mindentől függetlenül annál kevésbé bírják a fogvatartottak a börtönt, minél kevesebb idejük van hátra. Ez okból kifolyólag is fontos az, hogy milyen formában, mennyire intenzíven történik meg a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése. Mi teszünk érte, reméljük, hogy az érintettek is partnerek, és a felkínált lehetőségekkel élnek majd...
"Ha
orvosként tekintünk a problémára a bűnözés maga a kór, a
büntetés-végrehajtás, a bíróságok és a rendőrség viszont csupán az
elsődleges szimptómákat kezelik, de nem képesek a kór gyökerének a
gyógyítására a kiváltó okok megszüntetésére, mert ez egy magasabb szintű
összefogást kíván. Ehhez pedig az kellene, hogy mindannyian egy picit
jobban odafigyeljünk a másikra és mobilunk nyomogatása, a TV bambulása
helyett, inkább beszélgessünk.
A szülők foglalkozzanak érdemben a gyerekeikkel és teremtsék meg egy boldog gyermekkor alapjait. Számomra az a tanulság mindebből, hogy nem engedjem elvonni a figyelmemet a számomra legfontosabb emberektől, a szeretteimtől, a szerelmemtől. Persze könnyű így filozofálni, azonban addig is marad a mindennapok dzsungelében való túlélés. Ebben talán nem különbözik sokban a kinti és a benti világ. Azonban, mivel sok különböző ember van kényszeresen összezárva, így alapjában magasabb a feszültség, könnyebben pattan el az emberekben a húr.
Ráadásul mindenki megpróbál félrevezetni, manipulálni és vegyíti ezt egy jó adag rosszindulattal. Nincs az a jól megszokott nyugalom és béke szigete, az otthon melege ahová az ember vissza tud húzódni. A privát tér megszűnik létezni. Talán ez az egyik legnehezebb része a bent létnek. Sehol nem tud feltöltődni az ember. De kik által töltődik fel az ember igazán? A szerettei által. A velük való törődés, beszélgetés és ezek viszonzása táplálja az emberi lelket. Ily módon ez a másik legnehezebb tényező.
Sokan mondják, hogy könnyű azoknak, akiknek nincs senkijük, mert nekik nem hiányzik senki. Én inkább azt gondolom, nekik a legnehezebb, mert alapvetően hiányt szenvednek a legelemibb, a legősibb érzelmekben. Talán ez is frusztráltságuk fő oka. Persze az ember nem csak ezekben szenved hiányt idebent, hanem más alapvetően dolgokban is, amik kint a mindennapi élet nélkülözhetetlen részei.
Gondolok itt a fűszerekre, a késre, a napi tisztálkodásra, a mosógépben mosásra, a tányérban evésre, a kilincsekre és a kulcsokra és még rengeteg mindent fel lehetne sorolni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek ez előrelépés a kinti körülményekhez képest. Ezért is lehet az, hogy míg én szörnyű tragédiaként, tényleges büntetésként élem meg az elmúlt évet, ez másoknak életük egyik fénykora, amit nem szégyenfoltként, inkább hőstettként de legalábbis buliként élnek meg.
Ha magamba tekintek én is rengeteget változtam. Valamiben talán fejlődtem és valamiben inkább visszafejlődtem.
Eddig talán három különböző szakaszt tudok megkülönböztetni. Az első a riadt, megfigyelő, éber szakasz, ami a legelején volt jellemző. Próbáltam megfigyelni a környezetemet, felmérni az esetleges veszélyforrásokat, konfliktushelyzeteket. Ellesni a bizonyos szituációkra adott reakciókat, ellenreakciókat. Hogy viselkednek idebent az emberek egymással, hogyan kell viszonyulni a felügyelethez, a nevelőkhöz. Megtanultam a rangokat, az ágyazást, írott és íratlan szabályokat, amelyek szükségesek a mindennapokhoz. Türelmetlenül vártam a kintről, szerelmemtől, szeretteimtől érkező bármilyen ingert. Legyen az levél, telefonbeszélgetés, ne adj isten látogatás. Jómagam is 5-10 oldalas leveleket írtam és folyton kerestem a kinti és a benti dolgok közötti különbözőségeket. A konklúzió természetesen az volt, hogy iszonyú rossz itt bent. Most erre már azt mondom, persze hogy az, hiszen ez nem egy négycsillagos hotel, ahová üdülni jöttem, hanem egy börtön ahol jogerős büntetésemet töltöm.
Ezt követte a zombulás, az elfogadás szakasza. Ezt segítette elő, hogy egy viszonylag fix és nyugodtabb helyre kerültem. Ahol már láttam, hogy az itt töltendő időm nagy részét el tudom tölteni. Az is segített, hogy elkezdhettem dolgozni, ami nagyban előmozdította az idő múlásának érzékelését. Továbbá részt vehettem egy tanfolyamon, ami a fazekasság rejtelmeibe vezetett be. Mielőtt bárkiben felvetődne, nem kívánok konkurálni a leghíresebb magyar fazekas ex-elítélttel, csupán kíváncsiságom és szunnyadó kreativitásom szellemi táplálékául szolgált. Szerencsés vagyok abban is, hogy a blogban közölt írásaimon keresztül kielégíthetem közlési kényszerem is. Ez utóbbi is segített átértékelni a korábbi, a kákán is csomót kereső mentalitásom. Egy picit hangolni az elromlott TV készüléket és színekkel megtölteni, öniróniával és fanyar humorral dúsított üvegű szemüvegen keresztül nézni az eseményeket. Hogy miért ez mégis a zombulás szakasza? Nos, mert konformizálódtak a napok és egyfajta monotonitás jellemezte. Talán ebből fakadóan is a másik oldalon az érzelmi részem tovább fejlődni látszott. Szerelmünket menyasszonyommal erősebbnek éreztem, érzem, mint valaha, amit hasonlóan igazol vissza ő maga is. A szüleimmel, testvéremmel is megerősödött a kapcsolatom. Felnyitotta a szemem mennyi mindent kaptam tőlük, amiben mások hiányt szenvedtek, és én eddig normálisként kezeltem. Azonban az ember gőgjében olyan balga, hogy csupán akkor értékelje a legfontosabb dolgokat, amikor hiányt szenved bennünk.
Ezzel meg is érkeztünk a harmadik szakaszhoz, ami az érzelmi hullámvasút periódusa, és jelenleg is tart. Ami ebben közrejátszott, hogy jegyet váltsak, az első, de legfőképp a második lehetőség, amikor „5+1” keretében a karácsonyt és a húsvétot otthon tölthettem. Szívszorítóan és sokkolóan csapta az arcomba és neuronjaim minden egyes cellájába a felismerést, hogy mi is fontos e világon számomra, és mennyi sallangot, érzelmi salakot halmoztam fel eddigi életem során. Amiktől megszabadulva talán egy értékesebb, teljesebb életet leszek képes ez után élni.
Vegytisztán jelentek meg azok az elemek, amikből építkezni kívánok. Ezek pedig a kölcsönös szeretet, kölcsönös szerelem, kölcsönös törődés, boldogság és a család, az összetartozás ereje. Ezekre szerelmem ölelése, csókjai, ragaszkodása és szeretteim törődése, segítőkészsége és az otthon meleg döbbentett rá. Továbbá az a tény, hogy 12 hosszú hónapja töretlenül, folyamatosan jelen vannak és töltik fel érzelmi energiacelláim, nehogy lemerüljenek. Mert a felismerés magával hozta azt is, hogy hiányuk égetően fájó és ez bizony érzelmi hullámvölgybe taszítja az embert. Azonban abszolút pozitivista szemlélettel töltik el az egyént, ha birtokába kerül ennek a relevációnak.
Nem csupán ez az egy hatás ért az elmúlt egy évben. Azt gondolom, hogy nagyobb biztonsággal vagyok képes megítélni, ki milyen szándékkal közelít, és mit várhatok tőle. Talán az sem a legfontosabb, hogy indifferens személyek milyen véleményt alkotnak rólam, hiszen a cselekedeteim, a hozzáállásom úgyis engem igazol. Nem kell feleslegesen fecsegni, mert a szavaink könnyen kiforgathatóak és egyébként sem kell tudni mindenkinek mindent. Hallgatni ily módon arany.
Munkáltatóim nem feltétlenül értenének egyet, azonban a kézügyesség és a „barkácsolás” terén is, megkockáztatom fejlődtem. Például bátrabban fognék hozzá egy szoba kifestéséhez, ha nem is lenne tökéletes, de legalább tudnám mi kell hozzá és hogyan kéne belekezdeni. Akadnak azonban ismeretek, amiket biztos nem fogok majd alkalmazni. Például a rangok, az ágyazás, az argo és néhány bevett itteni viselkedési norma. Amiben viszont határozottan fejlesztenem kell magam és a korábbi szintet megközelíteni, az a mentális frissesség és az önálló cselekvés, döntés. Előbbi a viszonylagos ingerszegénység, utóbbi pedig a szabályozottság, irányítottság következménye. Amit viszont mindenképp törölni kívánok a Muzsika és Nóta TV, de lehet maga a TV.
Az időnk ennél sokkal értékesebb. Erre is az elmúlt egy év döbbentett rá. De még előbb le kell küzdeni az előttem álló időt."
A szülők foglalkozzanak érdemben a gyerekeikkel és teremtsék meg egy boldog gyermekkor alapjait. Számomra az a tanulság mindebből, hogy nem engedjem elvonni a figyelmemet a számomra legfontosabb emberektől, a szeretteimtől, a szerelmemtől. Persze könnyű így filozofálni, azonban addig is marad a mindennapok dzsungelében való túlélés. Ebben talán nem különbözik sokban a kinti és a benti világ. Azonban, mivel sok különböző ember van kényszeresen összezárva, így alapjában magasabb a feszültség, könnyebben pattan el az emberekben a húr.
Ráadásul mindenki megpróbál félrevezetni, manipulálni és vegyíti ezt egy jó adag rosszindulattal. Nincs az a jól megszokott nyugalom és béke szigete, az otthon melege ahová az ember vissza tud húzódni. A privát tér megszűnik létezni. Talán ez az egyik legnehezebb része a bent létnek. Sehol nem tud feltöltődni az ember. De kik által töltődik fel az ember igazán? A szerettei által. A velük való törődés, beszélgetés és ezek viszonzása táplálja az emberi lelket. Ily módon ez a másik legnehezebb tényező.
Sokan mondják, hogy könnyű azoknak, akiknek nincs senkijük, mert nekik nem hiányzik senki. Én inkább azt gondolom, nekik a legnehezebb, mert alapvetően hiányt szenvednek a legelemibb, a legősibb érzelmekben. Talán ez is frusztráltságuk fő oka. Persze az ember nem csak ezekben szenved hiányt idebent, hanem más alapvetően dolgokban is, amik kint a mindennapi élet nélkülözhetetlen részei.
Gondolok itt a fűszerekre, a késre, a napi tisztálkodásra, a mosógépben mosásra, a tányérban evésre, a kilincsekre és a kulcsokra és még rengeteg mindent fel lehetne sorolni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek ez előrelépés a kinti körülményekhez képest. Ezért is lehet az, hogy míg én szörnyű tragédiaként, tényleges büntetésként élem meg az elmúlt évet, ez másoknak életük egyik fénykora, amit nem szégyenfoltként, inkább hőstettként de legalábbis buliként élnek meg.
Ha magamba tekintek én is rengeteget változtam. Valamiben talán fejlődtem és valamiben inkább visszafejlődtem.
Eddig talán három különböző szakaszt tudok megkülönböztetni. Az első a riadt, megfigyelő, éber szakasz, ami a legelején volt jellemző. Próbáltam megfigyelni a környezetemet, felmérni az esetleges veszélyforrásokat, konfliktushelyzeteket. Ellesni a bizonyos szituációkra adott reakciókat, ellenreakciókat. Hogy viselkednek idebent az emberek egymással, hogyan kell viszonyulni a felügyelethez, a nevelőkhöz. Megtanultam a rangokat, az ágyazást, írott és íratlan szabályokat, amelyek szükségesek a mindennapokhoz. Türelmetlenül vártam a kintről, szerelmemtől, szeretteimtől érkező bármilyen ingert. Legyen az levél, telefonbeszélgetés, ne adj isten látogatás. Jómagam is 5-10 oldalas leveleket írtam és folyton kerestem a kinti és a benti dolgok közötti különbözőségeket. A konklúzió természetesen az volt, hogy iszonyú rossz itt bent. Most erre már azt mondom, persze hogy az, hiszen ez nem egy négycsillagos hotel, ahová üdülni jöttem, hanem egy börtön ahol jogerős büntetésemet töltöm.
Ezt követte a zombulás, az elfogadás szakasza. Ezt segítette elő, hogy egy viszonylag fix és nyugodtabb helyre kerültem. Ahol már láttam, hogy az itt töltendő időm nagy részét el tudom tölteni. Az is segített, hogy elkezdhettem dolgozni, ami nagyban előmozdította az idő múlásának érzékelését. Továbbá részt vehettem egy tanfolyamon, ami a fazekasság rejtelmeibe vezetett be. Mielőtt bárkiben felvetődne, nem kívánok konkurálni a leghíresebb magyar fazekas ex-elítélttel, csupán kíváncsiságom és szunnyadó kreativitásom szellemi táplálékául szolgált. Szerencsés vagyok abban is, hogy a blogban közölt írásaimon keresztül kielégíthetem közlési kényszerem is. Ez utóbbi is segített átértékelni a korábbi, a kákán is csomót kereső mentalitásom. Egy picit hangolni az elromlott TV készüléket és színekkel megtölteni, öniróniával és fanyar humorral dúsított üvegű szemüvegen keresztül nézni az eseményeket. Hogy miért ez mégis a zombulás szakasza? Nos, mert konformizálódtak a napok és egyfajta monotonitás jellemezte. Talán ebből fakadóan is a másik oldalon az érzelmi részem tovább fejlődni látszott. Szerelmünket menyasszonyommal erősebbnek éreztem, érzem, mint valaha, amit hasonlóan igazol vissza ő maga is. A szüleimmel, testvéremmel is megerősödött a kapcsolatom. Felnyitotta a szemem mennyi mindent kaptam tőlük, amiben mások hiányt szenvedtek, és én eddig normálisként kezeltem. Azonban az ember gőgjében olyan balga, hogy csupán akkor értékelje a legfontosabb dolgokat, amikor hiányt szenved bennünk.
Ezzel meg is érkeztünk a harmadik szakaszhoz, ami az érzelmi hullámvasút periódusa, és jelenleg is tart. Ami ebben közrejátszott, hogy jegyet váltsak, az első, de legfőképp a második lehetőség, amikor „5+1” keretében a karácsonyt és a húsvétot otthon tölthettem. Szívszorítóan és sokkolóan csapta az arcomba és neuronjaim minden egyes cellájába a felismerést, hogy mi is fontos e világon számomra, és mennyi sallangot, érzelmi salakot halmoztam fel eddigi életem során. Amiktől megszabadulva talán egy értékesebb, teljesebb életet leszek képes ez után élni.
Vegytisztán jelentek meg azok az elemek, amikből építkezni kívánok. Ezek pedig a kölcsönös szeretet, kölcsönös szerelem, kölcsönös törődés, boldogság és a család, az összetartozás ereje. Ezekre szerelmem ölelése, csókjai, ragaszkodása és szeretteim törődése, segítőkészsége és az otthon meleg döbbentett rá. Továbbá az a tény, hogy 12 hosszú hónapja töretlenül, folyamatosan jelen vannak és töltik fel érzelmi energiacelláim, nehogy lemerüljenek. Mert a felismerés magával hozta azt is, hogy hiányuk égetően fájó és ez bizony érzelmi hullámvölgybe taszítja az embert. Azonban abszolút pozitivista szemlélettel töltik el az egyént, ha birtokába kerül ennek a relevációnak.
Nem csupán ez az egy hatás ért az elmúlt egy évben. Azt gondolom, hogy nagyobb biztonsággal vagyok képes megítélni, ki milyen szándékkal közelít, és mit várhatok tőle. Talán az sem a legfontosabb, hogy indifferens személyek milyen véleményt alkotnak rólam, hiszen a cselekedeteim, a hozzáállásom úgyis engem igazol. Nem kell feleslegesen fecsegni, mert a szavaink könnyen kiforgathatóak és egyébként sem kell tudni mindenkinek mindent. Hallgatni ily módon arany.
Munkáltatóim nem feltétlenül értenének egyet, azonban a kézügyesség és a „barkácsolás” terén is, megkockáztatom fejlődtem. Például bátrabban fognék hozzá egy szoba kifestéséhez, ha nem is lenne tökéletes, de legalább tudnám mi kell hozzá és hogyan kéne belekezdeni. Akadnak azonban ismeretek, amiket biztos nem fogok majd alkalmazni. Például a rangok, az ágyazás, az argo és néhány bevett itteni viselkedési norma. Amiben viszont határozottan fejlesztenem kell magam és a korábbi szintet megközelíteni, az a mentális frissesség és az önálló cselekvés, döntés. Előbbi a viszonylagos ingerszegénység, utóbbi pedig a szabályozottság, irányítottság következménye. Amit viszont mindenképp törölni kívánok a Muzsika és Nóta TV, de lehet maga a TV.
Az időnk ennél sokkal értékesebb. Erre is az elmúlt egy év döbbentett rá. De még előbb le kell küzdeni az előttem álló időt."
Azt hiszem, hogy különösebb komment ehhez nem szükséges. Sok sikert, kitartást, türelmet kívánok a fogvatartott, és természetesen a családja, szerettei számára ahhoz, hogy a várva várt szabadulásig hátralévő időt leküzdje, a körülményekhez képest értelesen töltse. Részemről a lehetőség adott lesz, ahogy eddig is az volt. Ezzel együtt az a tapasztalatom, hogy mindentől függetlenül annál kevésbé bírják a fogvatartottak a börtönt, minél kevesebb idejük van hátra. Ez okból kifolyólag is fontos az, hogy milyen formában, mennyire intenzíven történik meg a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése. Mi teszünk érte, reméljük, hogy az érintettek is partnerek, és a felkínált lehetőségekkel élnek majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése