Mai börtöngraffiti

"Ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat!" - olvasható az egyik ún. fogdazárka falán az üzenet, megtoldva egy dátummal - 2009-2014 -, ami arra utal, hogy az alkotó ezt az időintervallumot töltötte el rácsok mögött. Az "5 em. a jószint" felirat pedig arra utal, hogy a fogvatartotti hierarchiában az itt elhelyezett fogvatartottak számítanak az igazán jógyereknek, azaz olyannak, aki a börtönszlengben a bevállalós, menő, sok esetben balhés, többnyire nagy börtönrutinnal rendelkező elítéltek közé tartozik.    

Egy újabb kérelem...

A mostani kérelem egy újabb gyöngyszem a maga nemében. Akik ismerősek a börtön, a börtönszleng világában, azok egyértelműen tudják, hogy miről van szó. A többiek... hm... a többiek meg azt hiszik, hogy a rácsok mögött az élet olyan, akár a filmeken. Olyan, mint Hollywood... De tévednek...

Egy év a rácsok mögött (2. rész)

(Folytatás, ahogy az már várható volt...)

"Ha orvosként tekintünk a problémára a bűnözés maga a kór, a büntetés-végrehajtás, a bíróságok és a rendőrség viszont csupán az elsődleges szimptómákat kezelik, de nem képesek a kór gyökerének a gyógyítására a kiváltó okok megszüntetésére, mert ez egy magasabb szintű összefogást kíván. Ehhez pedig az kellene, hogy mindannyian egy picit jobban odafigyeljünk a másikra és mobilunk nyomogatása, a TV bambulása helyett, inkább beszélgessünk. 

A szülők foglalkozzanak érdemben a gyerekeikkel és teremtsék meg egy boldog gyermekkor alapjait. Számomra az a tanulság mindebből, hogy nem engedjem elvonni a figyelmemet a számomra legfontosabb emberektől, a szeretteimtől, a szerelmemtől. Persze könnyű így filozofálni, azonban addig is marad a mindennapok dzsungelében való túlélés. Ebben talán nem különbözik sokban a kinti és a benti világ. Azonban, mivel sok különböző ember van kényszeresen összezárva, így alapjában magasabb a feszültség, könnyebben pattan el az emberekben a húr. 

Ráadásul mindenki megpróbál félrevezetni, manipulálni és vegyíti ezt egy jó adag rosszindulattal. Nincs az a jól megszokott nyugalom és béke szigete, az otthon melege ahová az ember vissza tud húzódni. A privát tér megszűnik létezni. Talán ez az egyik legnehezebb része a bent létnek. Sehol nem tud feltöltődni az ember. De kik által töltődik fel az ember igazán? A szerettei által. A velük való törődés, beszélgetés és ezek viszonzása táplálja az emberi lelket. Ily módon ez a másik legnehezebb tényező. 

Sokan mondják, hogy könnyű azoknak, akiknek nincs senkijük, mert nekik nem hiányzik senki. Én inkább azt gondolom, nekik a legnehezebb, mert alapvetően hiányt szenvednek a legelemibb, a legősibb érzelmekben. Talán ez is frusztráltságuk fő oka. Persze az ember nem csak ezekben szenved hiányt idebent, hanem más alapvetően dolgokban is, amik kint a mindennapi élet nélkülözhetetlen részei. 

Gondolok itt a fűszerekre, a késre, a napi tisztálkodásra, a mosógépben mosásra, a tányérban evésre, a kilincsekre és a kulcsokra és még rengeteg mindent fel lehetne sorolni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek ez előrelépés a kinti körülményekhez képest. Ezért is lehet az, hogy míg én szörnyű tragédiaként, tényleges büntetésként élem meg az elmúlt évet, ez másoknak életük egyik fénykora, amit nem szégyenfoltként, inkább hőstettként de legalábbis buliként élnek meg. 

Ha magamba tekintek én is rengeteget változtam. Valamiben talán fejlődtem és valamiben  inkább visszafejlődtem. 

Eddig talán három különböző szakaszt tudok megkülönböztetni. Az első a riadt, megfigyelő, éber szakasz, ami a legelején volt jellemző. Próbáltam megfigyelni a környezetemet, felmérni az esetleges veszélyforrásokat, konfliktushelyzeteket. Ellesni a bizonyos szituációkra adott reakciókat, ellenreakciókat. Hogy viselkednek idebent az emberek egymással, hogyan kell viszonyulni a felügyelethez, a nevelőkhöz. Megtanultam a rangokat, az ágyazást, írott és íratlan szabályokat, amelyek szükségesek a mindennapokhoz. Türelmetlenül vártam a kintről, szerelmemtől, szeretteimtől érkező bármilyen ingert. Legyen az levél, telefonbeszélgetés, ne adj isten látogatás. Jómagam is 5-10 oldalas leveleket írtam és folyton kerestem a kinti és a benti dolgok közötti különbözőségeket. A konklúzió természetesen az volt, hogy iszonyú rossz itt bent. Most erre már azt mondom, persze hogy az, hiszen ez nem egy négycsillagos hotel, ahová üdülni jöttem, hanem egy börtön ahol jogerős büntetésemet töltöm. 

Ezt követte a zombulás, az elfogadás szakasza. Ezt segítette elő, hogy egy viszonylag fix és nyugodtabb helyre kerültem. Ahol már láttam, hogy az itt töltendő időm nagy részét el tudom tölteni. Az is segített, hogy elkezdhettem dolgozni, ami nagyban előmozdította az idő múlásának érzékelését. Továbbá részt vehettem egy tanfolyamon, ami a fazekasság rejtelmeibe vezetett be. Mielőtt bárkiben felvetődne, nem kívánok konkurálni a leghíresebb magyar fazekas ex-elítélttel, csupán kíváncsiságom és szunnyadó kreativitásom szellemi táplálékául szolgált. Szerencsés vagyok abban is, hogy a blogban közölt írásaimon keresztül kielégíthetem közlési kényszerem is. Ez utóbbi is segített átértékelni a korábbi, a kákán is csomót kereső mentalitásom. Egy picit hangolni az elromlott TV készüléket és színekkel megtölteni, öniróniával és fanyar humorral dúsított üvegű szemüvegen keresztül nézni az eseményeket. Hogy miért ez mégis a zombulás szakasza? Nos, mert konformizálódtak a napok és egyfajta monotonitás jellemezte. Talán ebből fakadóan is a másik oldalon az érzelmi részem tovább fejlődni látszott. Szerelmünket menyasszonyommal erősebbnek éreztem, érzem, mint valaha, amit hasonlóan igazol vissza ő maga is. A szüleimmel, testvéremmel is megerősödött a kapcsolatom. Felnyitotta a szemem mennyi mindent kaptam tőlük, amiben mások hiányt szenvedtek, és én eddig normálisként kezeltem. Azonban az ember gőgjében olyan balga, hogy csupán akkor értékelje a legfontosabb dolgokat, amikor hiányt szenved bennünk. 

Ezzel meg is érkeztünk a harmadik szakaszhoz, ami az érzelmi hullámvasút periódusa, és jelenleg is tart. Ami ebben közrejátszott, hogy jegyet váltsak, az első, de legfőképp a második lehetőség, amikor „5+1” keretében a karácsonyt és a húsvétot otthon tölthettem. Szívszorítóan és sokkolóan csapta az arcomba és neuronjaim minden egyes cellájába a felismerést, hogy mi is fontos e világon számomra, és mennyi sallangot, érzelmi salakot halmoztam fel eddigi életem során. Amiktől megszabadulva talán egy értékesebb, teljesebb életet leszek képes ez után élni. 

Vegytisztán jelentek meg azok az elemek, amikből építkezni kívánok. Ezek pedig a kölcsönös szeretet, kölcsönös szerelem, kölcsönös törődés, boldogság és a család, az összetartozás ereje. Ezekre szerelmem ölelése, csókjai, ragaszkodása és szeretteim törődése, segítőkészsége és az otthon meleg döbbentett rá. Továbbá az a tény, hogy 12 hosszú hónapja töretlenül, folyamatosan jelen vannak és töltik fel érzelmi energiacelláim, nehogy lemerüljenek. Mert a felismerés magával hozta azt is, hogy hiányuk égetően fájó és ez bizony érzelmi hullámvölgybe taszítja az embert. Azonban abszolút pozitivista szemlélettel töltik el az egyént, ha birtokába kerül ennek a relevációnak. 

Nem csupán ez az egy hatás ért az elmúlt egy évben. Azt gondolom, hogy nagyobb biztonsággal vagyok képes megítélni, ki milyen szándékkal közelít, és mit várhatok tőle. Talán az sem a legfontosabb, hogy indifferens személyek milyen véleményt alkotnak rólam, hiszen a cselekedeteim, a hozzáállásom úgyis engem igazol. Nem kell feleslegesen fecsegni, mert a szavaink könnyen kiforgathatóak és egyébként sem kell tudni mindenkinek mindent. Hallgatni ily módon arany. 

Munkáltatóim nem feltétlenül értenének egyet, azonban a kézügyesség és a „barkácsolás” terén is, megkockáztatom fejlődtem. Például bátrabban fognék hozzá egy szoba kifestéséhez, ha nem is lenne tökéletes, de legalább tudnám mi kell hozzá és hogyan kéne belekezdeni. Akadnak azonban ismeretek, amiket biztos nem fogok majd alkalmazni. Például a rangok, az ágyazás, az argo és néhány bevett itteni viselkedési norma. Amiben viszont határozottan fejlesztenem kell magam és a korábbi szintet megközelíteni, az a mentális frissesség és az önálló cselekvés, döntés. Előbbi a viszonylagos ingerszegénység, utóbbi pedig a szabályozottság, irányítottság következménye. Amit viszont mindenképp törölni kívánok a Muzsika és Nóta TV, de lehet maga a TV. 

Az időnk ennél sokkal értékesebb. Erre is az elmúlt egy év döbbentett rá. De még előbb le kell küzdeni az előttem álló időt."

Azt hiszem, hogy különösebb komment ehhez nem szükséges. Sok sikert, kitartást, türelmet kívánok a fogvatartott, és természetesen a családja, szerettei számára ahhoz, hogy a várva várt szabadulásig hátralévő időt leküzdje, a körülményekhez képest értelesen töltse. Részemről a lehetőség adott lesz, ahogy eddig is az volt. Ezzel együtt az a tapasztalatom, hogy mindentől függetlenül annál kevésbé bírják a fogvatartottak a börtönt, minél kevesebb idejük van hátra. Ez okból kifolyólag is fontos az, hogy milyen formában, mennyire intenzíven történik meg a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése. Mi teszünk érte, reméljük, hogy az érintettek is partnerek, és a felkínált lehetőségekkel élnek majd...    

Egy év a rácsok mögött (1. rész)

A most közlésre kerülő írás az egyik állandó közreműködőm, egy első bűntényes  fogvatartott gondolatait ismerteti meg az olvasókkal. A fiatalember egy ünnepélyes pillanathoz, egyfajta rácsok mögötti jubileumhoz érkezett, már amennyiben a szabadságvesztés büntetésnek lehetnek egyáltalán ünnepélyesnek tekinthető momentumai. Amennyiben igen, akkor a fogvatartottként megélt eltelt egy esztendő mindenképpen alkalmas lehet erre, illetve alkalmat adhat egy visszatekintésre, egyfajta összegzésre. Íme: 

  

Egy év a rácsok mögött

"Ugyan nem vagyok miniszterelnök, hogy évértékelőt tartsak, de azok közé az emberek közé tartozom, akiket érdekel a múlt és az abból levonható következtetések, tanulságok. Így egy időszak lezártával szánok némi időt arra, hogy magam mögé nézzek, és megpróbálok saját és mások hibáiból tanulni, vagy változtatni, amennyiben szükséges. Ez az éra az életemben tavaly, egy csütörtöki napon kezdődött a Nagy Ignác utcai BV intézet kapui előtt. Talán az időjárás is szolidaritást vállalt velem és szeretteimmel, mert az előző napi napsütéses időt szomorkás, borongós égbolt és szemerkélő eső váltotta fel. Már a behívó időpontja előtt jóval az intézet kapui elé érkeztünk és sűrű búcsúzkodás, könnyek között ölelkezve vártuk, hogy behívjanak. Ami bő 2 óra múlva be is következett. 

Egy alacsony, kopasz egyenruhás jelent meg a kapuban, és verbálisan berángatott egy picit megfosztva a tisztességes búcsúzás lehetőségétől. A kötelező motozás és fémdetektoros, röntgengépes vizsgálatot követően átléptünk a rácson, ami elválasztotta a szabad világot a falak, rácsok és egyenruhák zárt világától. Egyenruhás kísérőm sietve közölte is, hogy ettől a ponttól kezdve ő bizony lelőhet, megverhet, megbilincselhet, és egyéb, a törvény által biztosított kényszerintézkedést alkalmazhat velem szemben. Tudomásul vettem. Majd meglepetésemre megkérdezte akarok-e verekedni. Természetesen nem akartam, hiszen éppen azzal voltam elfoglalva, hogy felfogjam a helyzetet és túltegyem magam a búcsúzás fájdalmán. 

Miközben haladtunk a szűk, rácsokkal tűzdelt folyosókon, az jutott eszembe, mennyire más ez a világ. Mintha egy elállított TV készülék lenne, ahol valaki levette a színélességet, és emiatt minden fakó és kopott lenne. Viszont a hangerőt a maximumra tette volna, mert, ahogy elértük a célunkat jelentő termet, óriási zsivaj volt. Talán ennek az alapzajnak az oka, hogy ebben a világban kevesen képesek normál hangerőn kommunikálni. 

Némi adminisztrációt követően bekerültem egy kb. 1x1 m-es ún. „száraz hugyozóba”, ami egy WC-re hasonlított, de fajansz helyett egy deszka volt benne. Szerencsés voltam, mert a többszemélyesekben hajléktalanok voltak, akik erős vizelet és széklettartási gondokkal és saját „háziállat” kolóniával rendelkeztek. Ebben az egyszemélyes helységben töltöttem a következő közel 6 órát, tűzdelve kisebb-nagyobb megszakításokkal. 

Szerelmemtől kapott és szerelmes mondatával dedikált remek krimi olvasásával, és az általa készített ízletes szendvicsek és szüleim, testvérem által ajándékozott finomságok társaságában, próbálva kizárni a kintről áradó hangorkánt, inkább az esőcseppek ütemes kopogására koncentráltam. Nem akartam befogadni akkor még a gondolatot, hogy még rengeteg időnek kell eltelnie, amikor először beszélgetek velük, ne adj isten láthatom, ölelhetem őket. Olvasgatásom, falatozásom és elmélkedésemet csupán néhányszor szakították meg, fényképezéssel, adatfelvétellel, egészségügyi vizsgálattal és megkaptam rabruhát is. A legutolsó megszakítás alkalmával pedig a behozott cuccaimat ellenőrizte át a már említett kopasz, kék egyenruhás felügyelő, mikor immár sokadjára megkérdezte ismét, hogy nem-e kívánok verekedni. 

Őszintén szólva nem értettem a lelkesedését a téma iránt vagy, hogy mit próbál ezzel kompenzálni, tán a jó 30 centis magasságkülönbséget, vagy csupán azt kívánta értékeltetni, hogy ez az ő szemétdombja. Hogy elejét vegyem további frusztráltságának, közöltem vele, életem közel három évtizede alatt egyszer sem verekedtem és nem most kívánom elkezdeni. A kimért válasz és a nyugodt hangnem vélhetően meglepte, mert a továbbiakban ő is másképp kezdett el kommunikálni. A helyzet komikumához hozzátartozik, azonban az is, hogy a beszélgetést jómagam anyaszült meztelenül folytattam, az ellenőrzés okán. Nem tudom ez okozta-e későbbi zavarát, de elfelejtette közölni velem a nyilvántartási számomat vagy, ahogy a benti szleng hívja, a rendszámomat. Ez akkor derült ki, mikor a nap vége fele a rabomobilra osztottak be minket, és balga módon a nevem elhangzása után egy ’Jelen’ felkiáltással válaszoltam. 

Hosszú kacskaringózás és többszöri megállókkal tarkított utunk végén végül megérkeztünk egy munkásszállóból átalakított dróthálóval és fegyveresekkel őrzött épület együttesbe. A kötelező egészségügyi ellenőrzés és felszerelésosztás után a csomagokkal és az összetekert ágyszivaccsal megindultunk az intézet folyosóin, és úgy fél 10 tájékán egy négyszemélyes zárkában csapódott az ajtó mögöttem. Gyorsan elrendezkedtem, hogy ne zavarjam a többi három társamat és rövid beszélgetést, bemutatkozást követően elnyomott az álom. 

A következő reggel már rabként virradt a nap számomra és elkezdtem hátralévő napjaim strigulázását ebben a világban, amelyet még a mai napig sem ismertem ki.  Leginkább talán az elveszett világhoz tudnám hasonlítani, mert itt néha megállni látszik az idő és sok tekintetben meg is állt. Azonban itt nem találkozhatunk hús-vér dinoszauruszokkal, ha csak a raptorokat nem vesszük annak. Avagy előemberekkel, ha csak a homo sapiens korai fejlődési szakaszában megragadt angol vécét, fürdést, írást, olvasást nem ismerő, szinte állati sorban élő elítélt társaimat nem azonosítom velük. Továbbá, míg kint az információtechnológia és az internet forradalmának korát éljük okos telefonokkal és laptopokkal, itt bent marad a toll és a papír. E-mail helyett pedig a boríték. Telefonálni viszont lehet az intézetek által biztosított „fülkés” telefonon, azonban ennek hossza és heti időtartama erősen korlátozott. Ez a világ egy picit emlékeztet Orwell 1984 című regényének Nagy Testvérére, hiszen ugyan gondolatrendőrség talán nincs, de minden kommunikációs csatorna ellenőrzött. 

Mindemellett beleszövődik egyfajta militarizmus is a sorakozókkal, menetoszlopokkal, elvágólag-ágyrenddel és jelentési kötelezettségekkel. Ugyan én már nem voltam sorállományú katona, de az idősebbekben felsejlik ez az időszak. Csupán kopaszok helyett mákruhás elítéltek, hivatásos katonák helyett pedig a büntetés-végrehajtás kék egyenruhás dolgozói töltik meg az intézeteket. Persze a „kopaszok” sem azok a 18-20 éves ifjoncok, hanem egy jóval heterogénebb emberállomány. Különbözik, mind kultúrájában, mentalitásában, érzelmi intelligenciában, bűncselekmény típusában, mind pedig fizikumában. Így ebben a világban a tesztoszteron szag keveredik a dohány átható bűzével és a falakból áradó dohos, fémes szaggal. Itt az a menő, akinek legalább 50-es karja van, lehetőleg hidegebb és erőszakosabb a sokévi átlagnál. Egy dzsungel ez, ahol ragadozók és donorok élnek fortyogó szimbiózisban, és ahol a kék egyenruhások megpróbálják kezelhető szinten tartani a káoszt, amelyet az elítéltek, mint mellékbüntetés rónak ki egymásra. 

A cellák ajtajain túl, a tábori fém ágyakon fekvő emberek, szinte mindegyike egy szomorú történetet hordoz magában. Csonka családban felnőtt, torzult értékrendű rablók, normális családban felnőtt, de mellőzött, érzelmileg kihűlt pedofilok, féltékeny férjek, barátok történetei ezek. Persze vannak olyanok is, akik életvitelszerűen bűnöznek, mert ezt látták otthon, mert nem dolgoznak koszos 80 ezer forintért, mert nekik az A8-as, a szilikonmellű prostituáltak háreme kell vagy csak a családjuk asztalára kívánnak ételt tenni. Akad olyan is, aki drogok, alkohol hatására, vagy csupán önnön együgyűsége okán vét a törvény betűi és embertársai ellen. 

Ha végig gondolom mindezeket, mindig felötlik bennem, hogy a társadalom mennyire elítéli ezeket az embereket, és ezt tettem, teszem magam is. Azonban a kép jóval árnyaltabbá vált számomra is mióta bent vagyok. Nem felmenteni akarom őket vagy a felelősségüket firtatni, hiszen amit tettek, megtették, és a törvényt be kell tartatni, különben nincs értelme. Viszont mindig felvetődik bennem történeteiket hallgatva a jelenkori társadalmunk irányának torzsága, az általa közvetített értékek befolyása is. Ahol a híradó tele van bűnügyi hírekkel, már a suliban sikk lopni, cigizni, drogozni, inni, és az a menő, aki minél több embert/szörnyet ölt meg az éppen aktuális játékban. Vagy csak generációk nőttek fel a családban példaként saját szüleikre tekintve, mint tolvajok, betörők, rablók, és szüleik időről-időre mákruhában tűnnek fel emlékezetükben. A munka, mint fogalom nem ismert vagy legalább annyira megvetendő és gyűlölt, mint a vérfertőzés."

Beterhelve - avagy fogvatartotti gondolatok újratöltve...

Beterhelve

"Az ember néha utólag szembesül vele, hogy egy-egy múltbéli esemény talán nem is volt annyira vicces, mint ahogy azt akkor megítélte. Így volt ez most velem is, amikor néhány nappal ezelőtt egy számomra komikus szituációt meséltem el zárkatársaimnak. A történet börtönbe kerülésem 3. vagy 4. napján esett meg. Akkori zárkatársaim intelmei ellenére, kimerészkedtem a cellából és máris az ott tanyázó és figyelő raptorok gyűrűjébe kerültem. Ennek fő oka egy sajnálatos ismeretség volt, amely egy magát a jelenleg legnagyobb ellenzéki párthoz tartozónak valló politikussal köttetett meg a rabón, ahol párban voltunk összebilincselve. Már akkor érzékeltem, hogy az erősen zavart fiatalember ködös történetei a párthűségről, fiktív cégekről és az önkéntes dél-afrikai száműzetésről, illetve folyton dirigálni vágyó természete, rikácsoló hangja egy ilyen zárt közösségben akár káros is lehet az egészségére. Mivel ő túlértékelte ismeretségünket, ezért mint országos cimboráját mutatott be ama bizonyos raptor társulatnak, akik aztán szépen zárkájukba tereltek minket. Ebben a sötét, dohányfüsttől ködös, nikotin festette falú helyiségben, az egyik ágyon pöfékelve egy a „barátomnál" is zavartabb tekintetű, gülü szemű és rohadó fogú „törzsfőnök” fogadott minket. Azonnal kezdetét vette a színjáték, és a berivózott goblin előadta, hogy ő viszi a szintet, így ha bármi kell, rajta keresztül el lehet intézni. elmondta, hogy nem ajánlja, hogy tovább szállítsuk magunkat, mert a letöltőházak nagyon durvák. Azonban csak úgy tudunk itt maradni, ha kivesznek minket dolgozni. Amit természetesen csupán Ő tud elintézni. Máris előttem a „politikus barátom” előtt termett 1-1 ember kérelmi lapokkal és tollakkal. A raptorok főnöke pedig kiadta, hogy töltsük ki az adatainkkal, és Ő majd diktálja a szöveget. Jómagam erőtejesen tiltakoztam eleinte és különböző kifogásokkal megpróbáltam kihúzni magamat a feladat alól. Egy idő után viszont beláttam, hogy a nyerő taktika nem ez, hanem az, ha nem valós adatokkal töltöm fel és akkor megnyugszanak. Miután meghallottam a szöveget, amit diktált még nyilvánvalóbbá vált az átverés. Ez a következő volt: „Kérem a tisztelt Nevelőtisztet, hogy munkába állhassak. De előtte a kötelező szálkásító tanfolyamon részt vehessek.” Dél-Afrikából deportált politikusunknak még ekkor sem tűnt fel semmi és készséggel leírta és aláírta a dokumentumot, amit azonnal be is gyűjtött az egyik segéd, hogy bedobja a nevelői ládába. Jómagam ráfirkantottam néhány kriksz-krakszot, majd zsebre tettem a papírt, hogy majd én kidobom. Ami sikerült is volna, ha „politikus barátom” nem kezdett volna el sipákolni, mint egy újévi malac. Így azonban nekem is át kellett adnom a cetlit. Azonban ekkorra rajta kívül már mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a „szálkásító tanfolyam” az én részvételem nélkül fog zajlani. A lapot az egyik segéd tőlem is átvette, azonban egy kacsintás kíséretében a zsebében összegyűrte. Miután a „politikus” cédulája valóban landolt a nevelői ládában, az enyém összegyűrve visszakerült hozzám. Mint utólag megtudtam ez amolyan beavatás „játék”, amit a tudatlan első bűntényesekkel űznek. Szokás még úszócuccot (nadrág, szemüveg, sapka) bekéretni, télire dunyhát igényeltetni a hiszékeny zöldfülűekkel. Aztán jött az üzlet, pontosabban a szívesség ellenértékének megállapítása, ami 5,000 HUF-ról indult, és végül 2,000 HUF-ban állapodott meg. Természetesen áruban, spejzkor vagy csomagban. A kért tételeket még készséggel fel is írták egy cetlire, nehogy elfelejtsük. Ennek jogossága az internacionálét danolászó pártkatona esetében nem volt vitatható, hiszen az ő kérelme ki is lett dobva. Azonban az én esetemben semmi ilyen nem történt. Hogy a turpisság ne lepleződjék le, újdonsült „barátomat” kivezették valamilyen ürüggyel, és megindult az én puhításom. Természetesen előadták, hogy mennyire értelmes, okos vagyok, hogy levágtam a dolgot. Majd megindult az önigazolás. Miszerint a rivós goblinvezér kinek, miket intézett már el, és persze ez kamu volt, de egyébként tényleg tud segíteni. A listát többszöri próbálkozásra sem tudtam visszaadni, és arról sem sikerült meggyőznöm őket, hogy nincs szükségem a segítségükre, jobbnak láttam valami mondvacsinált indokkal angolosan távozni. Nem is értettem akkori zárkatársaim riadalmát és szigorú intésüket, miszerint, soha többet ne hagyjam el a zárkát, miután elmeséltem nekik a sztorit. Csupán a mostani alkalommal értettem meg izgatottságukat. Ugyanis úgyszólván „beterheltek”. Ennek a lényege, hogy valós vagy vélt indokkal követelést fogalmaznak meg a terhelttel szemben és a nem teljesítés behajtást, rosszabb esetben fizikai retorzió alkalmazását is jelentheti. Egyébként számomra is csupán ez alkalommal esett le, hogy a goblinszerű menő, be volt rivózva, mert előtte még soha nem láttam ilyet. Egyszóval a vicces történet, ha belegondolunk nem is annyira vicces ebből a perspektívából. Szerencse, hogy tovább szállítottak és ott nem vettek ki dolgozni, mert akkor bizonyára megpróbálták volna érvényesíteni követelésüket. Ami a pártkatonát illeti, nos ő még rengeteg hasonló kérelmet töltött ki. A legutolsó, amire emlékszem arra irányult, hogy elítéltként az intézet logisztikai vezetője kívánt lenni, ahol közel 50 rabtársát vezetheti majd. Indoklásában az szerepelt, hogy erre a feladatra ő a legalkalmasabb, hiszen az ő hivatása a vezetés, az emberek irányítása. Minden bizonnyal remekül egyengette volna a nem létező logisztikai központot, ha végre elvégezte volta azt a bizonyos szálkásító tanfolyamot...."

Üzenet...

Borsod egy busman "ország" 

Csicska gecik álmenők

Rohagyatok meg!! 

A szövege miatt talán 18-as karikát igénylő fotó egy ún. fogdás zárkában készült, a fogvatartottak közötti, földrajzi elhelyezkedés szerint megfigyelhető tagozódások, bandázások kapcsán gerjesztett érdekellentétek, konfliktusok mintapéldájaként. Amint azt már többször említettem, véleményem szerint hazánkban még nem annyira jellemzőek a külföldön, például az Egyesült Államok börtöneiben megfigyelhető ún. börtöngangek. itt inkább a magyar régiók szerint csoportosulnak, tartanak össze jobban a fogvatartottak, és kerülnek különféle konfliktushelyzetekbe egymással. A fotó a Nógrád megyéből származó "palóc" fogvatartottak és a BAZ megye területéről származó "borsodi" fogvatartottak közötti üzenetet örökített meg, amely nem egyedi eset. Következzen tehát máris egy újabb példa:  

"Borsodi kutyák, álmenők! Aszt mondjátok, hogy Palóc Kutyák, mégis a Palóc kaját eszitek. Csicska gecik, rohagyatok meg. HA-HA-HA" 

A szöveg egyértelműen tükrözi, hogy mekkora öntudattal bírnak a hazai pályán, azaz Nógrád megyében élő, onnan származó fogvatartottak, hiszen a "palóc" szó mindkét esetben nagybetűvel szerepel a szövegben. És utalás tűnik ki arra vonatkozóan is, hogy a borsodi fogvatartottak annak ellenére, hogy nem ápolnak felhőtlen kapcsolatot a palóc fogvatartottakkal, mégis szívesen töltik büntetésüket Balassagyarmaton, mert a fogvatartottak elmondása szerint országos viszonylatban itt elfogadhatónak tartják az élelmezés színvonalát.  

 

A "jógyerekek"...

A „jógyerekekről”…

Azok tartják magukat „jógyereknek”, akik fenyegetéssel vagy fizikai erőszakkal akarnak befolyásolni másokat. Mindig harsányak. Igyekeznek kitűnni azzal is, hogy mennyire viccesek – általában mások kárára. Kialakítanak maguk körül egy sleppet, akik bizonyos fokú rajongással néznek fel rájuk és ettől még erősebbnek érzik magukat. Látszólag nem fogadják el a bv. fegyelmi és rendszabályait, renitensnek mutatják magukat és erre biztatják a követőiket is. Jól érzik magukat a börtönben, mert itt kapnak enni, melegben vannak, és igazából nem is bánják, hogy be vannak zárva, hiszen valószínűleg otthon semmi jó nem várja őket. Neked, mint mielőbb szabadulni vágyó fogvatartottnak, semmi dolgod nincs velük, mert amellett, hogy bánthatnak, bajba is sodorhatnak Téged. Távolról kerüld azokat az embereket, csoportosulásokat, akikre ráillik a fenti jellemzés. Előfordulhat azonban, hogy minden elővigyázatosságod ellenére kipécéznek maguknak. Az a legfontosabb, hogy ne ijedj meg tőlük, hiszen gyávák és csak azzal mernek kikezdeni, akit maguktól gyengébbnek vélnek, és ne hódolj be nekik. Egy idő után le fognak szállni rólad. Ha úgy érzed, hogy egyedül nem tudsz megbirkózni a feladattal, akkor kérd nevelőtiszted vagy a felügyelet segítségét. A legjobb módszer, ha tiszta szívedből ki tudod röhögni őket. Van bent egy mondás: „A jógyerekek odakint vannak”.

 

Első bűntényes szerzőtársam egy olyan, börtön keretek között mindenkor aktuális problémáról fogalmaz, ami nemcsak a személyi állomány tagjait, hanem a fogvatartottakat is folyamatosan foglalkoztatja. A tegnapi, családi döntéshozó csoportkonferencia kapcsán rögzített írásomban is utaltam a témára, az abban részt vevő elítélt gondolatai kapcsán. A börtönbéli "jógyerekek" nem feltétlenül azok, akikkel egy mielőbb szabadulni vágyó fogvatartottnak keresnie kell a kapcsolatot. Mert miattuk általában beljebb fog kerülni, ahogy az elítélt populáció tagjai fogalmaznak. És érdemes megfogadni azoknak a fogvatartottaknak a tanácsát, akik azt mondják, hogy rájöttek, hogy a benti jógyerekek, igazából csak hülyegyerekek, mert ha eszük lenne, akkor kint lennének, a családjuk, barátaik körében...    

  

A témához kapcsolódva következzen egy régebbi írás, a netről mazsolázva (Forrás:  http://hvg.hu/sorkoveto/20090723_boronvilag_csicska_jogyerek_vamzerpedofil): 

Fiath Titanilla nő, ráadásul a Budapesti Fegyház és Börtön fizetett alkalmazottja (pszichológusa), tehát miden esélye megvan arra, hogy ne ismerje a börtönök, az elítéltek közösségeinek belső világát. Például hogy fogalma se legyen arról, mi is zajlak a fogvatartottak között, hogyan alakul ki és működik a külső szem előtt rejtve maradó börtönhierarchia, kiből lesz a domináns vagy alfa hím, kiből pedig „katona”, „köcsög” vagy éppen „csicska”. Ehhez képest Fiath – aki egyébként szabadidős tevékenységként a Ludditák rap zenekarban tündököl – tanulságos cikket közölt a börtönvilágról a Café Bábel legújabb, a tekintélyről szóló számában.

De miért is fontos, hogy mi zajlik a jogerősen elítéltek között? Önmagában sem érdektelen, hogy mi történik 10–12 ezer emberrel, ám itt a kriminológiai, börtönszervezési vagy emberi jogi szempontok mellet van másik nézőpont is, mégpedig antropológiai – emelkedettebben fogalmazva: általános emberi. A szabálykövető modern ember számára legalább annyi tanulságos, hogy miként szerveződik meg egy zárt faluközösség a messzi Melanéziában, mint hogy hogyan működik egy extrém helyzetben, a börtönben a közösségi hierarchia.

A közhiedelem úgy tartja, hogy filmrendezők, szapora szavú szociológusok, bestseller- meg újságírók sokkal többet tudnak a büntetés-végrehajtás belső világáról, mint maguk a „smasszerek”. Fiath Titanilla írása ennek az ellenkezőjét bizonyítja, a fiatal pszichológus meggyőzően tárja fel, hogy a tekintély és a presztízs hogyan tesz ember és ember közt különbséget a zárt intézetben.

Vérbő példákkal bizonyítja, hogy hamis az a szociológiai közhely, amely szerint a börtönszemélyzet, illetve rabok, valamint a külvilág, illetve a büntetés-végrehajtás totálisan elkülönülnek egymástól.

Íme, két példa Fiathtól. Könnyek áztatják D. arcát. Meghalt az anyja. Az elítélt rendszerint nyakában a könnyebb elítéltekkel húzódzkodik, de most a „jógyerek”, a „menő” maga alatt van, miközben nyilvánosan, a sétaudvaron cirógatják a börtönhierarchiában mögötte állók.

S.-nek újszülött gyereke halt meg, és a szomorú apa szeretne átkerülni M. zárkájába, aki közismereten brutális fickó. A „droidnak” elkönyvelt S. krízishelyzetben a fenevad rokonhoz fordul, aki olyannyira befogadja őt, hogy „alsó ágyat csinál testvérének”.

A rabhierarchiában – éppúgy, mint a szabad világban – dinamikusan változik, hogy ki éppen a „menő csávó” vagy a „büdös köcsög”. Szigorú kritériumok sincsenek. Az erő, az ismertség, a vérrokoni kapcsolat csak segít a felfele törőknek, de nem ad menlevelet mindenhez. Az önkép és a közösség véleménye gyakran távol esik egymástól – éppúgy, ahogy minden közösségben. De a börtönben nehezebb a javítás, alig van vissza- vagy elvonulási lehetőség. Éppen ezért kulcsfontosságú, kik birtokolják a szűkös erőforrásokat, kik rendelkeznek a tér, az idő vagy az anyagi javak felett. Ki a felsőágyas, kinek van tévéje vagy becsempészett mobilja, kinek mekkora a hátországa börtönön belül és kívül.

Fiath úgy véli, a „jógyerekek” a börtönélet meghatározó jelentéseinek is az urai. Az ő szavuk sokkal jobban számít az elítéltek megítélésben, mint a többieké. Ha ők állítják, hogy valaki pedofil vagy vamzer (besúgó), akkor a hírbe hozott csak nehezen vakarhatja le magáról a szégyen billogát, és persze a stigmának közvetlen meg kegyetlen következményei lesznek abban a miliőben, amelyben ez a két bűn megbocsáthatatlannak számít.

A „jógyerekek”, akik testi erejükkel vagy fölpumpált izmaikkal, illetve korábbi bűnözői „teljesítményükkel”, kiterjedt kapcsolatrendszerükkel, pénzükkel vagy pszichopata hozzáállásukkal vívják ki tekintélyüket, az elítélt társaik teste felett is hatalmat gyakorolnak. Ha nincs kondigép, őket használják ellensúlynak, emellett saját homoerotikus kicsapongásaikat, amelyek legtöbbször erőszakosak, „jogos leckéztetésnek” tekintik, míg a többieket effélékért simán lebuzizzák. A térhasználat is eltér: ha a cél a másik megalázása, az aktus nyilvános, ha kölcsönös belegyezésen alapul, marad a lefüggönyözött ágy vagy más intim sarok.

Szerzőnk végkövetkeztetése szerint a büntetés-végrehajtás társadalmi megrendelésre minél inkább korlátozza az elítéltek autonómiáját, annál „intenzívebben indulnak meg a személyiség épségének megőrzését biztosító folyamatok, vagyis annál dominánsabban épül fel a hivatalos renddel szemben a rabok informális hálózata/kultúrája. A szabadság nem állhat vesztésre a börtönben sem.”

A szerzőt a zárómondatnál „elragadhatta a frazeológiája”. Bizonyosan tájékozatlanságunk és nyárspolgári értékrendünk miatt, de kibúvik belőlünk a jogvédő, mi valahogy nem látjuk ennyire felemelőnek a „jógyerekek” szabadságküzdelmét. Elhisszük, hogy bizonyosan sikeresek autonómiatörekvéseikben, csakhogy azokat mások, a többi elítélt rovására valósítják meg – megalázás, erőszak és fondorlat útján. Mi is úgy látjuk, minél szigorúbb börtönrezsimet működtet az állam, annál nagyobb szerep jut az önálló börtönkultúrának, illetve az azt működtető, annak a hasznát learató „jógyerekeknek”. Nem lehet véletlen, hogy a legkimunkáltabb börtönkultúrák, legszövevényesebb hálózatok éppen a legkegyetlenebb büntetés-végrehajtási gyakorlatú országokban találhatók.

 

Rossz dolog börtönben sínylődni, de százszorosan az, ha valaki csicskasorsra jut. A magyar állam ezzel nem törődik, mert a társadalom példás büntetést követel, márpedig a közönség sohasem elégedett az ítéletek szigorával, így jó néven veszi, ha a „mellékbüntetésként” az elítélt „jófiúk” sanyargatják a többieket. Nincs ez jól így.

(Café Bábel, 58. szám)

A hét klipje 2...

Oglizán András, művésznevén Ogli G, a hazai gengszter rap irányzat művelője, az éjszakai élet ismert alakja, aki 1999-ben Kicsi Tysonnal közösen megalapította a TKO nevű együttest, az egyik első magyar gangsta rap csapatot. Producere akkoriban Dopeman volt, aki a La Maffia Productions vezetőjeként több fiatal rappernek is segített megjelentetni a lemezét. Első klipjük "Mesél az alvilág" címen jelent meg és ezzel komoly sikereket értek el. Ogli G egy bűnszervezet tagjaként a Népstadion buszállomáson kényszerített ki védelmi pénzeket a főként Erdélybe közlekedő buszokat üzemeltető vállalkozóktól, ami miatt 2001. január 15-én zsarolásért és testi sértésért előzetes letartóztatásba helyezték, és 27 hónapot töltött a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Venyige utcai objektumában. A börtönben töltött ideje alatt a TKO megszűnt. Szabadulása után Ogli G bejelentette, hogy felhagy a bűnöző életmóddal és zenészként próbál megélni, barátjával, Big Moneyval megalapították az OMP-t és kiadták első kislemezüket, Egyenesen a férfiházból címmel. Később megjelent első a nagylemeze, a High Rollers, aminek címadó dalából külföldön is játszott klip készült.

A fenti video Ogli G "Férfiak vagyunk (Börtön)" című nótája alapján készült, melynek szövege az alvilág, illetve a fogvatartotti börtönszleng egy jó illusztrációja: 

"Nyílik a tátika a faszom ki van má',
Egy újabb nap kezdődik, osztják a reggelit.
Kimegyünk a WC-re és irkálunk a falra,
Három igaz testvér egymásnak válaszolgat.
Olvasom a faxot, mely nem szólhatna másról,
Kíváncsi vagy miről? Csakis a bulizásról,
Mert buli van fogdán a falakon át is.
Nem számít, hogy szétdobnak akárhová is
Rakjanak minket, mert megoldunk mindent.
Faxolunk, vagy ordítunk, mert idebent ez így megy.
De ne térjünk el a bulitól, mert ma csak ez számít.
Kristófnak a névnapja van, de hol vannak a gádzsik?
Tiszta szívből kívánom, hogy érezzed jól magad.
Nem számít, hogy köztünk vannak a kibaszott nagy falak.
Ez oldalon vaaa, nagy az összetartás,
A jó gyerekek között megy a kiabálás.
A férfi házban lakni nem is olyan vészes.
Feltaláljuk magunkat, rákényszerít az élet.
Hallod ezt a dalt, te ne vond meg a vállad,
Mert bekerülhetsz bármikor az előzetes házba.
 

Refrén:
Börtön, börtön,
Hol a büntetésem töltöm,
Akármilyen hihetetlen itt van ez földön.
Férfiak vagyunk és férfiházban lakunk.
Körülményekre mi kibaszottul szarunk.

Felmerült a kérdés, hogy hogy kerültünk ide.
Lekapcsolták a desztók a bűnszervezetet.
Rendőrségi fogdán ébresztettek másnap.
Kivittek vagy tízen házkutatásra,
Nem volt otthon semmi, de szétszedték a lakást.
Keresett vagy két napja, de nem talált a család.
Ott hagytam egy cetlit a konyha asztalon:
Fölkaptak a desztók, baszhatom.
Még fel sem fogtam testvér, azon kaptam magam
Oltogat az előadó: hiába is tagadsz.
Faggatott a rendőr, de én nem mondtam semmit.
Oltogattuk egymást röviden csak ennyi.
Nem szarozott sokat, tűnés a picsába.
Olvasd el jogaidat és húzzál a zárkádba.
Kattant a bilincs, elvezettek szépen.
Csoszogtam a zárka felé, hogy ezt én nem értem.
Intéztem egy lázadást, mert nem volt séta soha.
Átbasztak a Venyigébe, hol megtörtént a csoda.
Testi kényszer, kiabálta a marha.
Kicsavarták a karomat és felbasztak a falra.
Azt mondta itt ő főnök, menősködött a veréb,
Még nem tudta, hogy ezért leszakítom a fejét.
Így teltek a napok, megismertek a rabok.
Kamáztak,, mert levágták, hogy nem rossz gyerek vagyok.
Párhuzamosan tárgyalások folytak,
827 nap múlva szépen szabadultam.
És a hab a tortán, hogy szétrúgták a bordám,
De nem lett volna így most nem volna e nótám."

Füves Könyv Átutazóknak 16.

A vérszívásról

A „szakkifejezés” azt takarja, hogy egy kiszemelt valakit pusztán szavakkal igyekszik kikészíteni egy társa, vagy rosszabb esetben társai. Ez sokkal durvább szituáció, mint gondolná a kívülálló, hiszen egy érzékenyebb embert a börtön önmagában is megviseli. Ezt kihasználva a „vérszívók” mindenféle módon fogást keresnek az áldozaton – ez abban az esetben a leginkább elviselhetetlen, ha mindez zárkán belül történik – és akár a nap 24 órájában zaklatják őt. Mivel mindenkinek van gyenge pontja, így sajnos könnyen lehetnek sikeresek! Az egész kizárólag a behódolásról szól. Mivel a tettlegességet súlyosan szankcionálják a börtönben, ezért a „vérszívók” nem mernek ehhez folyamodni, nehogy további éveket szerezzenek bűnvádi ügyekből. Viszont a delikvenstől erősebbnek érzik magukat és ezt láttatni is akarják. Ha győznek, akkor a célpont kikészül, magába fordul és tűri, hogy megalázzák. Amennyiben ilyen helyzetbe kerülsz, soha ne mutasd ki mit érzel vagy mennyire bánt, amit mondanak éppen; sőt lehetőség szerint nevesd ki őket. Ezzel nem tudnak mit kezdeni és egy idő után leszállnak rólad. Nincs más út!

Azt azért még tudom ajánlani, hogy ilyen helyzetben forduljanak a személyi állomány tagjához (felügyelőhöz, nevelőhöz, lelkészhez, pszichológushoz stb) és kérjenek segítséget. Ez a tévhitekkel ellentétben nem tartozik bele az ún. wamzerség fogalomkörébe...  

Fogvatartotti tanácsok....

A mai napon úgy hozta a sors, hogy a pünkösd egy részét a rácsok mögött töltöttem. Bejártam a körleten néhány szintet, szondáztam a fogvatartottak hangulatát, amit alapvetően rendben találtam. A legtöbben azzal töltötték az idejüket, hogy a zárkájukon belül kerestek maguknak valamilyen hasznosnak vélt elfoglaltságot (mint például levélírás, kártyázás, beszélgetés, tévézés, takarítás stb.), mások az Intézet által felkínált különféle programokon (igeliturgia és vallási vetélkedő, szabadtéri sportfoglalkozás stb.) vettek részt, míg néhány elítélt az ünnepi időszakot is arra használta, hogy díjazás nélküli munkavégzés terhére a lépcsőház és a körletfolyosók közösen használt részeit csinosítsa. A III. emeleten találtam magam szembe egy kifejezetten rendezett faliújsággal, amit az ott elhelyezett fogvatartottak tartanak rendben, töltenek meg tartalommal. A faliújságon egy nagyméretű rajz van elhelyezve, amit egyszerűen képtelen voltam lefotózni egészben, de a rajta közzétett szövegeket egyesével megörökítettem, mert úgy gondolom, hogy olyan üzeneteket hordoznak, amelyek megfontolandók a fogvatartottak számára. Remélem, nem vagyok ezzel egyedül...

Jöjjenek a képek: 

 

"Ha már itt vagy, foglald el magad. Mert ugye értelmesebben, hasznosabban is lehet... Amíg van rá időd, módod és lehetőséged. Ne legyél hülye!!!"

"De hiszen kapunk arra lehetőséget, itt a Balassagyarmati Bv. Intézetben, hogy nekünk és családunknak jobb lehessen. Tanulj, szorgoskodj, majd kint hasznosítsd, dolgozz. Egy jobb, s nyugodt életszínvonal reményében!"

"A fogvatartottak többsége katolikus. Erősíteni kell a hitüket!"

"Sok helyen lenézik az elítélteket. Itt viszont tényleg odafigyelnek ránk, és ha kell, segítenek."

"Tartsd be a normális "élet" szabályait, idebent meg alkalmazkodj, a Bv. Intézet rendjéhez, szabályaihoz!"

"Egyszer elgondolkozol majd... Csak nehogy késő legyen!!!"

"More, ha nem avelsz búrtyizni, akkor kancsi lóvé... Megint jógyerekeskedhetsz itt a böribe!"

(bízom benne, hogy ez senkinek sem hangzik kínaiul...)