2012. augusztus 5., vasárnap

Egy év a rácsok mögött (1. rész)

A most közlésre kerülő írás az egyik állandó közreműködőm, egy első bűntényes  fogvatartott gondolatait ismerteti meg az olvasókkal. A fiatalember egy ünnepélyes pillanathoz, egyfajta rácsok mögötti jubileumhoz érkezett, már amennyiben a szabadságvesztés büntetésnek lehetnek egyáltalán ünnepélyesnek tekinthető momentumai. Amennyiben igen, akkor a fogvatartottként megélt eltelt egy esztendő mindenképpen alkalmas lehet erre, illetve alkalmat adhat egy visszatekintésre, egyfajta összegzésre. Íme: 
  

Egy év a rácsok mögött

"Ugyan nem vagyok miniszterelnök, hogy évértékelőt tartsak, de azok közé az emberek közé tartozom, akiket érdekel a múlt és az abból levonható következtetések, tanulságok. Így egy időszak lezártával szánok némi időt arra, hogy magam mögé nézzek, és megpróbálok saját és mások hibáiból tanulni, vagy változtatni, amennyiben szükséges. Ez az éra az életemben tavaly, egy csütörtöki napon kezdődött a Nagy Ignác utcai BV intézet kapui előtt. Talán az időjárás is szolidaritást vállalt velem és szeretteimmel, mert az előző napi napsütéses időt szomorkás, borongós égbolt és szemerkélő eső váltotta fel. Már a behívó időpontja előtt jóval az intézet kapui elé érkeztünk és sűrű búcsúzkodás, könnyek között ölelkezve vártuk, hogy behívjanak. Ami bő 2 óra múlva be is következett. 



Egy alacsony, kopasz egyenruhás jelent meg a kapuban, és verbálisan berángatott egy picit megfosztva a tisztességes búcsúzás lehetőségétől. A kötelező motozás és fémdetektoros, röntgengépes vizsgálatot követően átléptünk a rácson, ami elválasztotta a szabad világot a falak, rácsok és egyenruhák zárt világától. Egyenruhás kísérőm sietve közölte is, hogy ettől a ponttól kezdve ő bizony lelőhet, megverhet, megbilincselhet, és egyéb, a törvény által biztosított kényszerintézkedést alkalmazhat velem szemben. Tudomásul vettem. Majd meglepetésemre megkérdezte akarok-e verekedni. Természetesen nem akartam, hiszen éppen azzal voltam elfoglalva, hogy felfogjam a helyzetet és túltegyem magam a búcsúzás fájdalmán. 

Miközben haladtunk a szűk, rácsokkal tűzdelt folyosókon, az jutott eszembe, mennyire más ez a világ. Mintha egy elállított TV készülék lenne, ahol valaki levette a színélességet, és emiatt minden fakó és kopott lenne. Viszont a hangerőt a maximumra tette volna, mert, ahogy elértük a célunkat jelentő termet, óriási zsivaj volt. Talán ennek az alapzajnak az oka, hogy ebben a világban kevesen képesek normál hangerőn kommunikálni. 

Némi adminisztrációt követően bekerültem egy kb. 1x1 m-es ún. „száraz hugyozóba”, ami egy WC-re hasonlított, de fajansz helyett egy deszka volt benne. Szerencsés voltam, mert a többszemélyesekben hajléktalanok voltak, akik erős vizelet és széklettartási gondokkal és saját „háziállat” kolóniával rendelkeztek. Ebben az egyszemélyes helységben töltöttem a következő közel 6 órát, tűzdelve kisebb-nagyobb megszakításokkal. 

Szerelmemtől kapott és szerelmes mondatával dedikált remek krimi olvasásával, és az általa készített ízletes szendvicsek és szüleim, testvérem által ajándékozott finomságok társaságában, próbálva kizárni a kintről áradó hangorkánt, inkább az esőcseppek ütemes kopogására koncentráltam. Nem akartam befogadni akkor még a gondolatot, hogy még rengeteg időnek kell eltelnie, amikor először beszélgetek velük, ne adj isten láthatom, ölelhetem őket. Olvasgatásom, falatozásom és elmélkedésemet csupán néhányszor szakították meg, fényképezéssel, adatfelvétellel, egészségügyi vizsgálattal és megkaptam rabruhát is. A legutolsó megszakítás alkalmával pedig a behozott cuccaimat ellenőrizte át a már említett kopasz, kék egyenruhás felügyelő, mikor immár sokadjára megkérdezte ismét, hogy nem-e kívánok verekedni. 

Őszintén szólva nem értettem a lelkesedését a téma iránt vagy, hogy mit próbál ezzel kompenzálni, tán a jó 30 centis magasságkülönbséget, vagy csupán azt kívánta értékeltetni, hogy ez az ő szemétdombja. Hogy elejét vegyem további frusztráltságának, közöltem vele, életem közel három évtizede alatt egyszer sem verekedtem és nem most kívánom elkezdeni. A kimért válasz és a nyugodt hangnem vélhetően meglepte, mert a továbbiakban ő is másképp kezdett el kommunikálni. A helyzet komikumához hozzátartozik, azonban az is, hogy a beszélgetést jómagam anyaszült meztelenül folytattam, az ellenőrzés okán. Nem tudom ez okozta-e későbbi zavarát, de elfelejtette közölni velem a nyilvántartási számomat vagy, ahogy a benti szleng hívja, a rendszámomat. Ez akkor derült ki, mikor a nap vége fele a rabomobilra osztottak be minket, és balga módon a nevem elhangzása után egy ’Jelen’ felkiáltással válaszoltam. 

Hosszú kacskaringózás és többszöri megállókkal tarkított utunk végén végül megérkeztünk egy munkásszállóból átalakított dróthálóval és fegyveresekkel őrzött épület együttesbe. A kötelező egészségügyi ellenőrzés és felszerelésosztás után a csomagokkal és az összetekert ágyszivaccsal megindultunk az intézet folyosóin, és úgy fél 10 tájékán egy négyszemélyes zárkában csapódott az ajtó mögöttem. Gyorsan elrendezkedtem, hogy ne zavarjam a többi három társamat és rövid beszélgetést, bemutatkozást követően elnyomott az álom. 

A következő reggel már rabként virradt a nap számomra és elkezdtem hátralévő napjaim strigulázását ebben a világban, amelyet még a mai napig sem ismertem ki.  Leginkább talán az elveszett világhoz tudnám hasonlítani, mert itt néha megállni látszik az idő és sok tekintetben meg is állt. Azonban itt nem találkozhatunk hús-vér dinoszauruszokkal, ha csak a raptorokat nem vesszük annak. Avagy előemberekkel, ha csak a homo sapiens korai fejlődési szakaszában megragadt angol vécét, fürdést, írást, olvasást nem ismerő, szinte állati sorban élő elítélt társaimat nem azonosítom velük. Továbbá, míg kint az információtechnológia és az internet forradalmának korát éljük okos telefonokkal és laptopokkal, itt bent marad a toll és a papír. E-mail helyett pedig a boríték. Telefonálni viszont lehet az intézetek által biztosított „fülkés” telefonon, azonban ennek hossza és heti időtartama erősen korlátozott. Ez a világ egy picit emlékeztet Orwell 1984 című regényének Nagy Testvérére, hiszen ugyan gondolatrendőrség talán nincs, de minden kommunikációs csatorna ellenőrzött. 

Mindemellett beleszövődik egyfajta militarizmus is a sorakozókkal, menetoszlopokkal, elvágólag-ágyrenddel és jelentési kötelezettségekkel. Ugyan én már nem voltam sorállományú katona, de az idősebbekben felsejlik ez az időszak. Csupán kopaszok helyett mákruhás elítéltek, hivatásos katonák helyett pedig a büntetés-végrehajtás kék egyenruhás dolgozói töltik meg az intézeteket. Persze a „kopaszok” sem azok a 18-20 éves ifjoncok, hanem egy jóval heterogénebb emberállomány. Különbözik, mind kultúrájában, mentalitásában, érzelmi intelligenciában, bűncselekmény típusában, mind pedig fizikumában. Így ebben a világban a tesztoszteron szag keveredik a dohány átható bűzével és a falakból áradó dohos, fémes szaggal. Itt az a menő, akinek legalább 50-es karja van, lehetőleg hidegebb és erőszakosabb a sokévi átlagnál. Egy dzsungel ez, ahol ragadozók és donorok élnek fortyogó szimbiózisban, és ahol a kék egyenruhások megpróbálják kezelhető szinten tartani a káoszt, amelyet az elítéltek, mint mellékbüntetés rónak ki egymásra. 

A cellák ajtajain túl, a tábori fém ágyakon fekvő emberek, szinte mindegyike egy szomorú történetet hordoz magában. Csonka családban felnőtt, torzult értékrendű rablók, normális családban felnőtt, de mellőzött, érzelmileg kihűlt pedofilok, féltékeny férjek, barátok történetei ezek. Persze vannak olyanok is, akik életvitelszerűen bűnöznek, mert ezt látták otthon, mert nem dolgoznak koszos 80 ezer forintért, mert nekik az A8-as, a szilikonmellű prostituáltak háreme kell vagy csak a családjuk asztalára kívánnak ételt tenni. Akad olyan is, aki drogok, alkohol hatására, vagy csupán önnön együgyűsége okán vét a törvény betűi és embertársai ellen. 

Ha végig gondolom mindezeket, mindig felötlik bennem, hogy a társadalom mennyire elítéli ezeket az embereket, és ezt tettem, teszem magam is. Azonban a kép jóval árnyaltabbá vált számomra is mióta bent vagyok. Nem felmenteni akarom őket vagy a felelősségüket firtatni, hiszen amit tettek, megtették, és a törvényt be kell tartatni, különben nincs értelme. Viszont mindig felvetődik bennem történeteiket hallgatva a jelenkori társadalmunk irányának torzsága, az általa közvetített értékek befolyása is. Ahol a híradó tele van bűnügyi hírekkel, már a suliban sikk lopni, cigizni, drogozni, inni, és az a menő, aki minél több embert/szörnyet ölt meg az éppen aktuális játékban. Vagy csak generációk nőttek fel a családban példaként saját szüleikre tekintve, mint tolvajok, betörők, rablók, és szüleik időről-időre mákruhában tűnnek fel emlékezetükben. A munka, mint fogalom nem ismert vagy legalább annyira megvetendő és gyűlölt, mint a vérfertőzés."




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése