2012. április 18-án a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet adott otthont "A társadalomba való visszavezetés gyakorlati kérdései a büntetés-végrehajtásban, a mentálhigiéné és a nevelés-oktatás eszközeivel" című országos szakmai konferenciának. Balázs Péter bv. ezredes bv. főtanácsos Úr megnyitójában a büntetőjogi elmélet és az elemi oktatás fogalmait mutatta be, az egykori Igazságügyi Minisztérium 1885-ben megjelent, "Börtönügy, oktatás a Magyar Királyi Országos Fegyintézetekben" című kiadványából idézve.
Csóti András bv. vezérőrnagy bv. főtanácsos úr, a büntetés-végrehajtási szervezet megbízott országos parancsnoka, mint a rendezvény fővédnöke a BVOP nevében köszöntötte a konferencia résztvevőit. Kiemelte, hogy a jelenlévők kivétel nélkül tisztában vannak azzal, hogy mi a szabadságvesztés bütetés célja, illetve mikor kezdődik el a szabadulásra történő felkészítés, a fontos, hogy mindenki tegyen is ennek érdekében.
A konferencia nyitó előadáójaként Prof. Dr. Ruzsonyi Péter Phd. bv. ezredes bv. főtanácsos, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karának dékánja "A büntetés-filozófia: megtorlás vagy átnevelés" című előadásában a tőle megszokott, magas színvonalú előadása nyitányában fogalomértekezést tartott. Elmondta, hogy generális értelemben véve a büntetés az egyfajta szándékos rossz okozását jelenti. Büntetőjogi vonatkozásban pedig olyan kriminális szankciókat, melyek lényege valamilyen érték megvonása. Az emberiség története alatt a büntetések arzenálja valójában alig változott. Az élet, a test, a szabadság, a vagyon és a környezet megbecsülése az a kör, melyben a büntetendő személy "támadható". Ennek figyelembe vételével ezek megvonásával lehet leginkább operálni.
A társadalom-sértett-bűnelkövető viszonyrendszerben vizsgálva a legősibb büntetési célnak az elrettentés számít. Általános értelemben ez hat a társadalomra, gondoljunk csak a nyilvános kivégzésekre, illetve a megkülönböztető jelzéssel ellátott formaruhában intézeten kívül végzett munkáltatásra is, melyek ezzel együtt azért nem mindenható intézkedések. Ezek mellett természetesen a büntetések elrettentő hatása magára az elkövetőre, azaz az egyénre nézve is megfigyelhető. A következő büntetési cél a megtorlás, amely egyértelműen az elkövetőre irányul. A harmadik nagy cél a reszocializáció, reintegráció vagy nevelés. Kriminálpedagógiai szempontból vizsgálva az minősül büntetésnek, melyben mindhárom előbb felsorolt elem jelen van. Előbbieken túlé az utóbbi időben egy új tényező is megjelent, nevezetesen a sértettel való törődés, mint egyfajta helyreállító, resztoratív jellegű elem. A lényeg, hogy ezeknek az elemeknek egységet kell képezniük.
Az eltérő történeti, történelmi korokban a büntetések filozófiája és fajtái is különbözőek voltak. A kezdetekben, a törzsi társadalmak korában a túlélés zálogát az jelentette, hogy az emberek egyenlőnek tekintették egymást, ha kellett, akkor összeálltak egymásért. Az előbbiek figyelembe vételével az igazságszolgáltatási tevékenység zöme a közösségen kívülre irányult, a közösségen belül összetartás volt, törekedtek az egyenlőségre. Akkoriban az első olyan cselekmények, melyek bűncselekménynek minősültek a vérfertőzés (mert elkorcsosuláshoz vezetett), valamint a szent tárgyak megérintése volt. Az erőszak nem különösebben számított bűnnek, sőt a család, a törzs védelme érdekében az egyenesen megengedett és szükséges volt, egyfajta bosszúra alapozott, közösen vállalt felelősséggel járt együtt. A családon belüli erőszakot azonban szórványos kiközösítéssel szankcionálták, ami gyakorlatilag halálos ítéletet jelentett.
Az ókori, kora hűbéri államok büntetési rendszereinek alapelvei közé tartozott a kompenzáció, ami a sértésre adott megtorlást jelentett annak érdekében, hogy az okozott rossz hátrányai kiegyenlítődjenek. Itt kell említeni továbbá a kompenzációt (más szóval elrendezést, egyezkedést), ami az elkövető által a sértett részére adott megváltást jelentett, a bosszú elmaradása érdekében. Ebben a korszakban volt jellemző a "Talio", mint megtorló jellegű büntetés, illetve itt kell említeni Hammurapi törvényeit, melyek közül mindenki számára közismert a "szemet szemért, fogat fogért"-elv.
A középkorban a véres hétköznapok jellemzői befolyásolták az alkalmazott büntetéseket. Azt tartották, és a gyakorlatban is alkalmazták, hogy a büntetésnek rosszabbnak kellett lennie a valóban véres, erőszakos valóságnál. A középkor azon időszakában, mikor a katolicizmus erősen érzékelhetővé vált, a Biblia által bűnnek tekintett magatartásokat rögzítették tényállásokba, azt tartották, hogy az Isten által szentesített földi rend megsértőivel szemben szankciókat kell alkalmazni.
A büntetések fejlődését áttekintve először az elrettentést és megtorlás dominált, ennek fő eszköze a test elleni fizikai kényszer volt, mint például a kínzás, sanyargatás, csonkítás, mely bánásmódot jellemzően hosszú időn keresztül és a nagy nyilvánosság előtt gyakorolták. A bebörtönzés eleinte csak egy kisebb tartamú, rövidebb időszakra vonatkozó időszakot jelentett, ami valójában nem is szabadságvesztésnek minősült, hanem a büntetésre váró személyek egy helyen tartását célozta meg. A XVI-XIX. század időszakában alakultak ki a dologházak, melyek kortól és nemtől függetlenül, a test és a lélek meggyötrését szolgálták. A szabadságvesztés büntetés az újkor, pontosabban a korai kapitalizmus vívmánya volt.
A tevékeny börtönök és az aktív büntetés témakörével kapcsolatban Ruzsonyi professzor úr kifejtette, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a fogvatartottak oktatása, képzése, munkáltatása, az idő felhasználása, illetve a velük való foglalkozás pedagógiai alapon történő megvalósítása, az oktatás eszközeivel.
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése