Esettanulmány

 A mai történet egy esettanulmány lesz, Majer Péter bv. hadnagy, nevelő kollégám tollából: 

Börtön-mediáció vezetett a körleten ellopott órához

"Nevelőként dolgozom a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben. Intézetünkben 2010. október 19-21. között részt vettem a „Mediáció és Helyreállító Igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban” című pályázati projekt keretén belül megtartott, 3 napos börtön-mediációs képzésen, és azóta számos alkalommal alkalmaztam a módszert a fogvatartottak között kialakult konfliktus helyzetek megoldásához. Ebben az esettanulmányban egy történetet írok le, amely elvezetett egy, a nevelési csoportomhoz tartozó körletrészen ellopott óra előtalálásához.

Az egyik hétfő reggel, ahogyan megérkeztem a körletszintre, a szolgálatot teljesítő biztonsági felügyelő úr jelezte felém, hogy az előző nap az egyik fogvatartott állítólag „életveszélyesen” megfenyegetett egy másik zárkában elhelyezett fogvatartottat, és most a sértett fogvatartott annyira retteg, hogy a sétára sem mer lemenni.

A reggeli szolgálat átadás-átvételt követően az elkövetőként érintett fogvatartottat fogadtam nevelői kihallgatáson, a továbbiakban legyen Antal a neve. Közöltem vele, hogy hallottam az előző nap történtekről, és szeretném tőle hallani, hogy véleménye szerint mi is történt pontosan, mire a következőeket válaszolta: „Nevelő úr tegnap, ahogyan telefonálásból mentem vissza a zárkámba, megálltam a 63-as zárka ajtaja előtt, és köszöntem a földimnek.” Kinek? „Lászlónak” Csak köszönt? „Hát.. mondtam egy-két hülyeséget, amit nem kellett volna.” Kellemesen csalódtam Antalban, mert nem tagadta a történteket, elismerte a saját felelősségét. Többek között azt is hozzátette, hogy nagyon megbánta, amit tett, és szeretne Lászlótól bocsánatot kérni.

Ezt követően Lászlót hallgattam meg, aki a kérdésemre, hogy mi történt, a következőket válaszolta: „Antal tegnap megállt a zárkaajtóm előtt, és a nyitott tátikán keresztül bekiabált nekem. A családomat szidalmazta, és azt hintette el, hogy odakint már több alkalommal megvert engem, hiába vagyok ilyen nagydarab, és azt újra meg fogja tenni itt a börtönben is. Azóta az egész zárka rajtam nevet, nincs tekintélyem, nincs becsületem többé a társaim előtt. Nagyon rosszul érzem magam!”

Nevelőként jól ismertem mind a két fogvatartottat, hiszen mind a ketten az én nevelési csoportomba tartoztak. László egy nagydarab férfi, viszont szelíd, és ijedős, mint egy bárány. Antal ellenben alacsony testalkatú ember, aki szeret nagyokat mondani, amivel igyekszik felhívni magára a figyelmet. Megkérdeztem Lászlótól, hogy mi okozna számára megnyugvást? „Ha bocsánatot kérne tőlem, az jól esne.”- mondta, de szemmel láthatóan nagyon megviselték a történtek. Ekkorra már úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő pillanat, hogy összehozzam őket egy mediációs foglalkozásra, lehetőséget adva számukra az egymás közötti konfliktus rendezésére.

A megszervezett találkozás kezdetén azt láttam mind a két férfin, hogy némileg zavarba vannak, de az agresszivitás jeleit egyikükön sem véltem felfedezni. Ekkor közöltem velük, hogy mind a kettőjüknek lehetősége lesz arra, hogy kifejtsék gondolataikat, és gondoskodni fogok arról, hogy figyelmesen végig is hallgassák egymást. Hangsúlyoztam, hogy miután elmondták a mondanivalójukat, mind a kettőjüknek lehetősége lesz, hogy kérdéseket tegyenek fel egymásnak, és reagáljanak az elhangzottakra. Arra a kérdésemre, hogy ez így elfogadható e számukra, mind a ketten igennel válaszoltak.

Először Lászlónak adtam szót, aki elmondta részletesen Antalnak, hogy milyen hatással voltak rá a becsmérlő, trágár szavak, azóta mit érez, és hogyan változott meg az élete. Továbbá a sértett közölte az elkövetővel, hogy mennyire megszégyenítette őt a zárkatársai előtt, egész nap az ő szavaival „cinkelik”, azóta nem mer lemenni sétára, mert attól fél, hogy egymásnak esnek, ami fegyelmi felelősségre vonást eredményez. Viszont Lászlónak a legnagyobb lelki fájdalmat a családjára tett, papírt nem tűrő kifejezések jelentették, főként, hogy a felesége most várja az első közös gyermeküket.

Ugyanakkor nem értette, hogy miért tett vele ilyet Antal, hiszen egy faluból származnak, még szegről-végről rokonok is. Antal megdöbbent arccal hallgatta végig László mondandóját, érzéseit. Majd hirtelen következőket válaszolta: „Ne haragudj rám, barátom, én csak egy kis tréfának szántam! Én nem is gondoltam, hogy a szavaim így hatnak majd rád, meg különben is, szoktunk máskor is így tréfálkozni, hiszen Te is mondtad nekem, hogy a testvérem megbaszta a tyúkot!” Ekkor valami hirtelen megváltozott kettőjük között, László megszólalt: „Ez igaz!” Ekkorra már mind a ketten nevettek, sőt még én magam is. Meglepődésemre egyszer csak Antal így szólt: „Mit szólnál hozzá földim, amikor bent vagy a zárkában, odalépnék az ajtó elé, és nyilvánosan bocsánatot kérnék tőled a társaid előtt?” László mindössze annyit felelt: „Megnyugodna a lelkem!”

Pár nap elteltével a körleten elloptak az egyik fogvatartottól egy nagy értékű karórát. A sértett a befogadásakor az órát, egy utánzat, olcsó órának ismerte el, majd ahogy lenni szokott, a lopást követően nagy értékűnek állította be azt, hozzátéve, hogy a feleségétől kapta, és könyörgött, hogy segítsek megtalálni neki. Természetesen a sértett ellen a személyi állomány félrevezetéséért fegyelmi eljárást kezdeményeztünk, majd a kollégákkal átkutattuk az óráért a körlet összes zárkáját. Mindez persze olyan volt, mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban, sehol nem találtuk meg az eltűnt órát... Majd az egyik délutános szolgálatomban, hivatali munkaidő után László a folyosón jelezte a szolgálatban lévő felügyelő úr felé, hogy szeretne velem beszélni. A felügyelő úr előállította őt a meghallgatásra, László megállt a nevelői iroda küszöbén, és suttogva azt mondta, hogy tudja, hogy hol van az óra. Természetesen rögtön felcsillant a szemem, és mondtam, hogy folytassa: „Nevelő úr! Olyan helyen van az óra, hogy azt soha az életben nem találják meg! De én segítek Önnek, mert maga is segített rajtam, és emberséges volt hozzám. Nem várok cserébe semmit!”

László elmondta, hogy a keresett óra a zárkájukban, a ruhaakasztó fogas mögé, a falba van beépítve, mivel a tolvaj a zárkatársuk. Így a többi zárkatársával együtt mindannyian látták, ahogyan az elkövető beépítette a falba a karórát. A tolvaj kivájta a falat egy kis darabon, majd beillesztette az órát a vájatba, és a falat nedves kenyérből készült gyurmaszerű anyaggal tömítette be. László azt is elmondta, hogy az elkövető az intézetben működő fazekas tanfolyamra jár, és az onnan felhozott festékből ugyanolyan színűre festette be a falat, mint amilyen az eredetileg is volt, majd visszacsavarozta a fogast a falra. A nevelői meghallgatást követően két nap elteltével, hogy ne legyen feltűnő a zárkatársaknak, hogy László kint járt az irodámban, a kollégáimmal zárka ellenőrzést tartottunk a zárkában, melynek során leszerelésre került a ruhaakasztó. A fogas alatt a fal olyan mesteri szinten ki volt javítva, hogy fémkereső készülék, majd kötőtű alkalmazása volt szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk az ellopott órát, majd egyszer csak becsúszott a kötőtű a falba, és a sokat keresett karóra megmutatta magát.

A történtek óta két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy László és Antal konfliktusát egy fegyelmi fenyítés nem oldotta volna meg, sőt talán csak elmélyítette volna a kettőjük között húzódó problémát, amely a jövőre nézve újabb fegyelmi eljáráshoz vezethetett volna, sőt a szabadulás utáni kinti kapcsolatukra is rányomhatta volna a bélyegét. A második dolog, hogy László segítsége nélkül - lehetünk mi bármilyen jó büntetés-végrehajtási szakemberek - nem került volna előtalálásra a karóra.

A mediáció eredményeként elmondható, hogy a megelőlegezett bizalom, amikor a fogvatartottaknak saját kezükbe adjuk a probléma megoldásának a kulcsát, lehetőséget biztosítva számukra, hogy rendezzék felnőtt ember módjára a konfliktusaikat, ebben az esetben kifizetődőnek bizonyult. László a saját testi épségét kockáztatta azzal, hogy elárulta nekem az óra lelőhelyét, hiszen mindannyian tudjuk, akik ebben a szakmában dolgozunk, hogy a fogvatartottak nem tűrik egymás közt az árulókat. Azt hiszem a mediációnak köszönhetően, László nyitott irányomba, érdemessé tartva a rács másik oldalán álló embert a bizalmára, ezáltal együtt munkálkodva a jó cél elérése érdekében."

Azt hiszem, különösebb hozzáfűznivaló ezúttal sem szükséges, és az eset kapcsán talán érthető, hogy egyebek mellett miért gondolom azt, hogy a fogvatartottak közötti konfliktusok kezelésének a börtön-mediáció egy olyan eszköze lehet, aminek széleskörű alkalmazása a modern kori büntetés-végrehajtási szakmai gyakorlatba jól illeszkedhet...