Harmadlagos megelőzés a hazai bv. intézetekben

A mai napon egy olyan tanulmányt teszek közzé a  blogomban, amelyet az Országos Kriminológiai Intézet munkatársai készítettek. Azért, hogy nagyszerű munkájuk megjelenhet a börtönblogban, mindenképpen köszönettel tartozom a szerzőknek, akik előzetes megkeresésemre hozzájárulásukat adták ehhez. Ajánlom a tanulmányt minden gyakorló büntetés-végrehajtási dolgozó figyelmébe, mert a napi munkavégzésünket érintő számos hasznos megállapítás található benne!

 dr. Borbíró Andrea

dr. Szabó Judit

dr. Borbíró Andrea, dr. Szabó Judit

"Harmadlagos megelőzés a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben 

a nemzetközi kutatások fényében"

(Kriminológiai Tanulmányok 49. kötet (szerk.: Vókó Gy.). OKRI, Budapest, 2012, 158–192. o.)

1. A kutatásról

2010-ben a bűnismétlés megelőzésének témakörében két nemzetközi szakirodalmi áttekintés készült el: az egyik a külföldön alkalmazott bűnelkövetői kezelési programok formáit és hatékonyságát, a másik – ehhez szorosan kapcsolódva – az elkövetői kockázat- és szükségletbecslések szakirodalmát dolgozta fel.[1] Ez[1]  a két anyag jelentett kiindulópontot a 2011-ben induló kutatásunkhoz. A nemzetközi gyakorlat és eredmények ismeretében ugyanis különösen aktuálissá vált az a kérdés, hogy mi jellemzi a magyarországi helyzetet a bűnismétlés megelőzése és a bűnelkövetők reintegrációja terén. Kutatásunk ennek a kérdésnek egyetlen vetületével, a végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt bűnelkövetőkre irányuló harmadlagos megelőzéssel foglalkozott.[2] Ennek keretében elsősorban helyzetfeltárásra törekedtünk, azaz arra, hogy megismerjük a hazai büntetés-végrehajtási intézetek gyakorlatát, a harmadlagos prevenció érvényesítésével összefüggő problémákat, illetve a külföldi jó gyakorlatok intenzívebb befogadásának lehetőségeit és akadályait.

Kutatásunk tárgyát tehát a büntetés-végrehajtásban alkalmazott harmadlagos bűnmegelőzési eszközök képezték. Egyrészt célunk volt a hazai büntetés-végrehajtási gyakorlat bűnelkövetők rehabilitációját és reintegrációját szolgáló programjainak és tevékenységének feltérképezése. Ezt nem csupán gyakorlati szempontból tartottuk fontosnak, hanem azért is, mert az, hogy a gyakorlatban milyen programtípusok bizonyulnak népszerűnek, bizonyos mértékig arról is jelzést ad, hogy a büntetés-végrehajtás szereplői miként vélekednek a harmadlagos megelőzés lehetőségeiről. Így kérdés volt számunkra, hogy a magyar gyakorlat inkább rehabilitációs, vagy inkább reintegrációs szemléletet követ-e, azaz hogy mennyiben tartja fontosnak az elkövető személyiségének, állapotának kezelését, és mennyiben helyezi a hangsúlyt inkább a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségek, képzettségek megszerzésére. Ugyancsak a kutatás céljai közé tartozott annak feltárása is, hogy melyek azok a főbb problémaforrások, amelyek akadályozzák vagy megnehezítik a reszocializációs törekvések hatékonyabb érvényesülését. Ebben a vonatkozásban különösen fontosnak tartottuk megismerni a büntetés-végrehajtás szereplőinek, így a személyi állomány és a fogvatartottak véleményét is. Végül a kutatás manifeszt célja volt, hogy hosszú távon hozzájáruljon a harmadlagos megelőzés hazai rendszerének fejlesztéséhez és a nemzetközi jó gyakorlatok adaptációjához. Bízunk abban, hogy eredményeink és következtetéseink hozzájárulnak a magyar büntetés-végrehajtás helyzetének javítását, és ezzel a harmadlagos prevenció egyik legfontosabb peremfeltételének fejlesztését szolgáló diskurzus felerősödéséhez.

A kutatás céljaihoz igazodva kutatási kérdéseink három nagyobb témakört öleltek fel:

• a harmadlagos megelőzés kriminológiai feltételei, a dezisztancia és a reszocializáció összefüggései; a hatékonyság szakmai, tartalmi és működési feltételei;

• a harmadlagos megelőzés kriminálpolitikai céljainak megfogalmazódása és érvényesülése a magyar büntetés-végrehajtásban;

• a büntetés-végrehajtás intézményi, pénzügyi és személyi helyzetének szerepe a reszocializációs törekvések érvényesítésében.

Kutatásunk tárgyának összetettsége okán törekedtünk az adatok minél több forrásból és különböző módszerek alkalmazásával történő felvételére. A[2]  rendelkezésünkre álló objektív adatok és korábbi kutatási eredmények értékelése és elemzése mellett munkánk során új empirikus adatokat is nyertünk. Azért döntöttünk kvalitatív módszerek mellett, mert kutatásunk feltáró jellegű, az általunk vizsgált terület nagyon összetett, és a rendszer különböző elemeinek és szintjeinek feltérképezéséhez ez a megközelítési mód tűnt a leginkább alkalmasnak. A kvalitatív módszerek alkalmazásával fény derülhetett olyan általunk előre nem ismert információkra és szempontokra, amelyeket kvantitatív módszerekkel nem tudtunk volna megragadni. Vannak továbbá olyan adatok, amelyek nem, vagy csak jelentős torzítással és adatvesztéssel kvantifikálhatók. A harmadlagos prevenciós célok és törekvések megvalósításában ugyanis kiemelt szerepet játszanak olyan szubjektív emberi tényezők, amelyek felszínre hozásához a kvalitatív módszerek alkalmazása kecsegtet a legtöbb sikerrel. 

Az információk hitelességének biztosítása és több forrásból történő beszerzése érdekében jogszabályelemzést, dokumentumelemzést és szakirodalom feldolgozást végeztünk, illetve  fókuszcsoportokat (egy szakértői-pszichológusi, illetve egy intézetparancsnoki fókuszcsoportot) tartottunk. A személyi állomány és a fogvatartottak véleményének megismerése érdekében tíz büntetés-végrehajtási intézetben készítettünk félig strukturált interjúkat intézetparancsnokokkal, nevelőkkel, pszichológusokkal, felügyelőkkel, lelkészekkel, illetve fogvatartottakkal. Ennek eredményeként mintegy 250 oldalnyi interjúszöveg áll a rendelkezésünkre. Az interjúk felvétele alkalmával megfigyelésre is lehetőségünk nyílt az általunk meglátogatott büntetés-végrehajtási intézetekben, ennek eredményeit azonban csak igen korlátozottan vettük figyelembe eredményeink megfogalmazásakor.

A bűnismétlés megelőzésének elméleti hátterét képező kutatási területeken felhalmozódó ismeretanyag és az ezeken alapuló rehabilitációs irányok és módszerek rövid és vázlatos bemutatását azért tartjuk szükségesnek, mert a harmadlagos megelőzési gyakorlat optimális esetben ezekre az elméleti és gyakorlati ismeretekre épít. Kutatásunkban tehát ezt a – szinte kizárólag a nemzetközi szakirodalomban megjelenő – ismeretanyagot tekintettük összehasonlítási alapnak a hazai helyzet megítélése tekintetében. Ennek bemutatása előtt azonban röviden tisztázzuk tanulmányunk fogalomhasználatát a szakirodalomban gyakran szinonimaként használt reszocializáció, rehabilitáció és reintegráció kifejezések tekintetében. Elfogadjuk a hagyományos hazai felfogást^[3], amely szerint a reszocializáció a rehabilitáció és a reintegráció folyamataiból áll. Előbbi az elkövető testi, lelki és szellemi állapotát hivatott javítani a bűnismétlés esélyének csökkentése érdekében, és magában foglalja azokat a célzott kezelési programokat és egyéb beavatkozásokat, amelyek különböző pszichológiai tényezők befolyásolása révén csökkentik a bűnismétlés valószínűségét, és amelyek ezáltal hozzájárulnak a későbbi sikeres reintegrációhoz. A reintegráció túlmutat a zárt intézmény keretein, és a volt elkövető társadalomba történő visszailleszkedését célzó törekvéseket jelenti.

 

2. Elméleti háttér: az elkövetők reintegrációjára és kezelésére vonatkozó főbb tudományos eredmények

A bűnelkövetők társadalomba történő visszavezetése régóta jelen van a szabadságvesztés büntetés céljai között, ám az erre irányuló módszerek hatékonyságát sokáig parázs viták övezték. A treatment paradigma az 1950-es és 1960-as évekre tehető virágkorát követően válságba került, és az elkövetők kezelésére irányuló törekvések csak az elmúlt évtizedben kaptak új erőre. Ennek során a reszocializáció fogalma, jelentéstartalma és gyakorlata sok változáson ment keresztül, és a kutatási eredmények gyarapodásával új elméletek, paradigmák és módszerek jelentek meg a palettán. 

Ma már az ún. bizonyítékokon alapuló gyakorlat elve meghatározó a bűnelkövetők reintegrációs gyakorlatában is, ezért a fő megközelítések bemutatása előtt röviden ismertetjük az azokat megalapozó empirikus kutatási irányokat. Az eredmények egyrészt a bűnismétlés korrelátumaira és előrejelzőire, másrészt a dezisztanciával összefüggő tényezőkre vonatkozó kutatásokból származnak. A dezisztancia fogalma a bűnelkövetéssel való felhagyást, illetve a bűnelkövetői karrierből történő kilépést jelöli, és az ezt elősegítő tényezők kutatása mára kulcsfontosságú ismereteket nyújt a harmadlagos megelőzési gyakorlat számára. A bűnismétléssel és a bűnelkövetői karrierből való kilépéssel kapcsolatos tényezőket kutató területek más oldalról közelítik meg ugyanazt a jelenséget – nevezetesen a bűnismétlést - , és ezért remekül kiegészítik egymást.

2.1. A bűnismétléssel összefüggő tényezők

A bűnismétléssel kapcsolatos kutatások arra keresik a választ, hogy melyek azok a tényezők, amelyek szoros összefüggést mutatnak a bűnismétléssel vagy visszaeséssel, és milyen ok-okozati kapcsolat áll fenn e változók között. Ennek gyakorlati haszna abban rejlik, hogy e tényezők – amelyeket a bűnismétlés prediktorainak vagy előrejelzőinek neveznek -  ismerete segíthet a bűnismétlés valószínűségének megbecsülésében, azaz valamelyest megjósolhatóvá teszi annak bekövetkezését. A bűnismétléssel összefüggő tényezőkre irányuló kutatások egyrészt segítenek annak megértésében, hogy miért vallanak gyakran kudarcot a különböző szankciók és beavatkozások a harmadlagos megelőzés szempontjából, másrészt hozzájárulnak a prevenció hatékonyabb eszközeinek kidolgozásához. A bűnismétléssel összefüggő tényezők vonatkozásában viszonylagos konszenzus jellemzi a szakirodalmat,[4] bár a különböző változók hatásainak és jelentőségének megítélésében vannak különbségek. E változók egyik csoportját a kockázati, tehát a bűnismétlés valószínűségét növelő tényezők, másik csoportjukat pedig az ún. protektív vagy védő faktorok alkotják, amelyek a kedvezőtlen környezeti feltételek ellenében hatva visszatartják az egyént a bűnismétléstől.

A szakirodalom megkülönböztet úgynevezett statikus és dinamikus rizikófaktorokat. Míg az előbbiek nem változnak az idő múlásával és nem is befolyásolhatók, az utóbbiak gyakran módosulnak, és közvetlenebb módon kapcsolódnak a bűnismétléshez, mint a statikus tényezők[5]. A statikus rizikótényezők közé tartoznak például a demográfiai változók (nem, életkor, rassz), a bűnözői előélettel kapcsolatos változók (a belépés életkora, a korábbi büntetések, stb.), a családi háttér, az intellektus és a szocioökonómiai státusz. A dinamikus kockázati tényezők – más néven kriminogén szükségletek[6] – csoportját olyan változók alkotják, mint például az antiszociális személyiség és irányultság, a kriminális kapcsolatok, vagy a szerhasználat. Vannak olyan változók is, amelyek specifikus kockázati tényező jellege vitatott a szakirodalomban, ilyen például az intelligencia vagy a szorongás. A statikus kockázati tényezőkre vonatkozóan jóval több adat áll rendelkezésre, és nagyobb konszenzus is övezi mibenlétüket.[7] Ugyanakkor egyre több kutatás foglalkozik a dinamikus tényezőkkel, hiszen ezek nyithatnak teret a harmadlagos megelőzést célzó beavatkozásoknak. A dinamikus rizikófaktorok változnak az idő múlásával, ami egyben a bűnismétlés kockázatának változását is jelenti. Megjelenésük a kockázatbecslési eszközökben lehetővé teszi a változások nyomon követését, illetve az alkalmazott kezelési programok és más beavatkozások aktuális helyzethez történő igazítását.[8] A kockázatbecslési eszközök olyan strukturált, szilárd empirikus alapokon álló kérdőívek, amelyek a bűnismétlés prediktorainak felmérése révén fontos információkat nyújtanak arról, hogy az adott bűnelkövető milyen kockázati tényezők tekintetében veszélyeztetett. E módszerek segítségével differenciáltabb kép nyerhető a fogvatartottakról, amely lehetővé teszi a felmért kockázatokhoz és szükségletekhez leginkább igazodó preventív célú beavatkozás kiválasztását és alkalmazását, illetve a bűnelkövetők ilyen szempontú osztályozását. A szabadulás utáni tapasztalatok bűnismétléssel való kapcsolatára vonatkozó kutatások[9] megállapításai -  amelyek szerint a lakhatással, foglalkoztatással, oktatással, emberi kapcsolatokkal, egészségi állapottal és szerhasználattal kapcsolatos problémák hátráltatják a sikeres reintegrációt[10]- szintén fontos háttérismereteket nyújtanak a hatékony intézeti és intézeten kívüli, illetve a szabadulást követő harmadlagos megelőzési programok megtervezéséhez.

Az ún. protektív tényezők ismerete ugyanolyan fontos a bűnismétlés hátterének megértéséhez és a megfelelő beavatkozások megtervezéséhez, mint a kockázati tényezőké. A protektív faktorok a bűnelkövetés illetve a bűnismétlés valószínűségét csökkentő, tehát a rizikófaktorok ellenében ható tényezők. Jelentőségükre azok a megfigyelések hívták fel a figyelmet, melyek szerint egyes emberek a különböző negatív életesemények és más kriminogén körülmények (azaz számtalan kockázati tényező jelenléte) dacára sem lépnek a bűnözés útjára. A védő tényezőkkel foglalkozó kutatások zöme gyermek- és fiatalkorúak körében zajlott, zajlik, így az eredmények is elsősorban rájuk vonatkoztathatók.

A protektív tényezők három nagy csoportba sorolhatók. A stresszel szemben ellenállóvá tevő személyes tényezők, tehát egyéni pszichológiai jellemzők közé tartozik egyebek mellett az énhatékonyság, a magas önértékelés,[11] , a jó intellektuális képességek, a fejlettebb empátiás készség, a jó problémamegoldó képességek,[12] az adaptív megküzdési stratégiák,[13] valamint a jó interperszonális készségek.[14] A családi tényezők körében a reziliens gyerekek családját magas szintű összetartás, bizalomra és megfelelő kommunikációra épülő szülő-gyerek kapcsolat, elfogadás és támogatás jellemzi.[15] A tágabb környezeti tényezők között a kortárskapcsolatok minősége, illetve a támogatást nyújtó közeli barátok léte bizonyultak a legfontosabb protektív faktoroknak.[16]

A bűnelkövetéssel kapcsolatos tényezőkre irányuló kutatások eredményeit kiegészítik és egyben árnyalják a bűnelkövetői karrierből történő kilépést támogató tényezőkre összpontosító ún. dezisztancia-kutatások eredményei.

 

2.2. A dezisztancia-kutatások eredményei

Míg a bűnismétlés kockázati tényezőivel foglalkozó kutatások a bűnelkövetői karrierben maradás folyamataira keresnek magyarázatokat, a dezisztancia-kutatások az ellenkező oldalról közelítenek: azokat a tényezőket vizsgálják, amelyek a kilépés folyamatait támogatják.  A kriminális karrierre koncentráló empirikus és elméleti munkák ugyan korábban is foglalkoztak a kilépéssel mint a bűnözői életpálya egyik szakaszával, de általában megelégedtek az életkor vagy az érés magyarázó erejével. Az elmúlt évek nemzetközi kutatási eredményei azonban azt bizonyítják, hogy érdemes az életkor és a kilépés közötti korreláció mögé nézni, mert ez az összefüggés számos, a kilépésben szerepet játszó mögöttes változó hatásait is elfedi. Ez a terület ugyan számos módszertani buktatóval terhelt[17], és a kilépés továbbra is a bűnözői karrier legkevésbé feltárt szakasza, az elmúlt néhány évtizedben mégis tekintélyes mennyiségű kutatási eredmény halmozódott fel a dezisztancia előrejelzőire és korrelátumaira vonatkozóan. Ezek az eredmények rávilágítanak arra, hogy a bűnelkövetéssel való felhagyás nem egyik napról a másikra történő változás, nem egyetlen döntés eredménye, hanem egy hosszú és rögös, visszalépésekkel tarkított folyamat. Azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy ebben a folyamatban mind társadalmi, tehát külső, mind pszichológiai, tehát belső tényezők fontos szereppel bírnak, és hogy ezek nagyon bonyolult kölcsönhatásokban állnak egymással.

A kilépés kutatásában éppen a börtönökben alkalmazott kezelési programok egyfajta kritikája fogalmazódik meg, hiszen a kutatók arra kíváncsiak, hogy kik azok, akik szakmai segítség nélkül is jó útra térnek, illetve ezt hogyan, milyen körülmények hatására teszik[18]. Az a tapasztalat ugyanis, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszertől valamilyen okból távol maradó bűnelkövetők közül sokan a korrekcióra irányuló bármiféle intézkedés nélkül spontán felhagynak a bűnelkövetéssel. A dezisztancia-kutatás legfőbb célja az, hogy a szakmai beavatkozásokat is a spontán erőfeszítések szolgálatába állítsa azáltal, hogy feltárja a kilépés folyamatában szerepet játszó tényezők mibenlétét, lehetővé téve e tényezők beépítését a harmadlagos prevenciós programokba. Annyi a kutatások eredményei alapján megállapítható, hogy önmagukban sem a pszichológiai kezelési programok, sem a társadalmi tényezőket megcélzó reintegrációs törekvések nem kecsegtetnek sikerrel. Olyan komplex prevenciós megközelítésre van szükség, amely mind a kilépésben szerepet játszó lélektani folyamatokat, mind a kilépést elősegítő társadalmi feltételek megteremtését támogatja. Ez a folyamat már a börtön falain belül meg kell, hogy kezdődjék pszichológiai rehabilitációs programok és a később visszailleszkedést segítő oktatás, képzés és egyéb reintegrációs célú programok formájában. A továbbiakban röviden áttekintjük a dezisztancia folyamatát támogató társadalmi és lélektani tényezőket, amelyek ismerete fontos a fent említett integratív megközelítés kialakítása szempontjából.

A kilépés folyamatát támogató társadalmi tényezőkre vonatkozó kutatási eredmények összefoglalásához Sampson és Laub életkorfüggő informális társadalmi kontroll elmélete nyújt megfelelő értelmezési keretet.[19] A szerzők szerint a társadalmi kötelékeket erősítő ún. fordulópontok bírnak meghatározó jelentőséggel a bűnelkövetéssel való felhagyás folyamatában, és ezek felülírják akár a nagyon kedvezőtlen pszichés adottságok vagy a korábbi negatív élmények hatásait is. Minden életkorban más társadalmi intézmény és kötődés kap kiemelt szerepet, az évek során felhalmozott kötelékek pedig visszatartó erővel bírnak a további bűnelkövetéssel szemben. A vizsgálatok szerint a különböző életesemények közül a házasságkötés mutatja a legmarkánsabb összefüggést a dezisztanciával,[20] emellett a stabil munka(hely) gyakorol jelentős hatást a bűnelkövetői pályából való kilépésre.[21] E két faktor dezisztanciára gyakorolt hatásait több kutató a kortárs kapcsolatokban bekövetkezett változásoknak tulajdonítja, és utóbbi változót tekinti valódi befolyásoló tényezőnek a kilépés folyamatában. A társas tanuláselmélet, illetve a differenciális asszociáció hívei szerint a kortárs kapcsolatok közvetítik a munka és a házasság kriminális viselkedésre gyakorolt kedvező hatásait azáltal, hogy új, proszociális kapcsolatok épülnek ki a korábbi kriminális jellegűek helyett.[22] A szakirodalom több más tényezőt is említ a fent taglaltakon kívül, melyek támogatóan hatnak a dezisztancia folyamatára, ám jóval szerényebb mértékben, és kevésbé következetes empirikus adatokkal alátámasztva. Ilyen például a katonai szolgálat, a lakhely, a gyermek születése vagy az oktatásban való részvétel.[23]

A pszichológiai tényezők szerepére a dezisztancia folyamatában az a felismerés irányította rá a figyelmet, hogy míg a kedvezőtlen társadalmi körülmények ellenére sokan előbb-utóbb felhagynak a bűnelkövetéssel, mások a körülményeikben bekövetkező kedvező változások ellenére sem lépnek ki a kriminális karrierből. Laub és Sampson korábban idézett elméletével némileg szembehelyezkedik az az álláspont, amely szerint a sikeres kilépők maguk idézik elő az életükben a kedvező fordulópontokat.[24] A szubjektív tényezők vizsgálata sokáig elhanyagolt területe volt a kriminológiai kutatásoknak az utóbbi években azonban egyre több kutatási eredmény halmozódott fel a dezisztancia folyamatának lélektani hátteréről.[25]

Az empirikus eredmények és az azokat keretbe foglaló elméletek szerint a dezisztancia folyamatában a belső, szubjektív változók, például a motivációk, az énkép és az identitás változásai bírnak döntő jelentőséggel. A dezisztanciát támogató pszichológiai tényezők körében a szakirodalomban előkelő helyet foglal el a változásra irányuló motiváció illetve elhatározás.[26] Más kutatók az optimizmus és a remény változóját tartják meghatározónak a dezisztancia folyamatában.[27] A dezisztancia pszichológiai aspektusával foglalkozó munkák egyik központi fogalma az identitásváltozás, amelyre vonatkozóan a narratív módszernek köszönhetően egyre több ismerettel rendelkezünk. Maruna eredményei szerint például a bűnismétlők és a kilépők között olyan jelentős különbségek – pl. a kilépőket jellemző proszociális identitás vagy a felelősség hárítását célzó kognitív torzítások - rajzolódnak ki a bűnelkövetői múlt értékelésével kapcsolatban, amelyek ismerete fontos lehet a reintegrációs gyakorlat számára.[28] Ugyancsak a dezisztancia kognitív hátteréhez tesz hozzá a bűnelkövetést támogató attitűdök és a bűnelkövetéssel kapcsolatos gondolkodási stílus feltérképezésére irányuló kutatási terület, amely sztenderdizált pszichológiai tesztek alkalmazásával nyert adatokat elemez.[29] A kilépés pszichológiai aspektusaira fókuszáló kutatások egy másik iránya az érzelmek, azon belül elsősorban a szégyen és a megbánás reintegrációban és dezisztanciában játszott szerepével foglalkozik.[30] A reintegráció közelmúltban kivirágzott resztoratív szemléletű irányzata részben ezen az elméleti és empirikus háttéren alapszik.

3. A bűnelkövetők rehabilitációs gyakorlatának meghatározó megközelítései

A bűnelkövetők rehabilitációjával foglalkozó megközelítések, elméletek többnyire a bűnismétléssel összefüggő illetve a kilépést támogató tényezőkkel kapcsolatos ismeretekre épülnek. Céljuk a bűnismétlés megelőzése, a bűnelkövetők „jó útra térítése” például a személyiségükben, a viselkedésükben vagy az attitűdjeikben előidézett változások révén. Ezt az eredményt azonban a különböző rehabilitációs megközelítések eltérő eszközökkel és módszerekkel kívánják elérni, attól függően, hogy hogyan vélekednek a bűnelkövetés és a bűnismétlés okairól, az e szempontból releváns tényezők befolyásolhatóságáról és ennek legmegfelelőbb módszereiről. A továbbiakban néhány rehabilitációs modellt mutatunk be röviden, amelyek jól illusztrálják, hogy hogyan építik be a gyakorlatba a bűnismétléssel és a kilépéssel összefüggő tényezőkre vonatkozó kutatási eredményeket. Az RNR modell a bűnelkövetéssel illetve a bűnismétléssel összefüggő tényezőkre, azok közül is a beavatkozásra lehetőséget nyújtó dinamikus rizikófaktorokra épít. Az erősségeken alapuló megközelítések – a dezisztancia-központú és a kárhelyreállító szemlélet – ezzel szemben a kockázatok és hiányosságok helyett a bűnelkövetők meglévő erőforrásaira, képességeire, készségeire összpontosít, és sokat merít a kilépést támogató tényezőkre vonatkozó empirikus eredményekből. A harmadik, ún. Good Lives modell pedig az előbbi két megközelítés összebékítésének remek példája.

3.1. Az RNR-modell[31]

A bűnelkövetők kezelésének legismertebb és legszélesebb körben alkalmazott modellje az ún. RNR-modell, amelynek első változata 1990-ben született meg[32] A személyiség-lélektani és kognitív tanuláselméleti keretbe ágyazott elmélet a megalkotása óta eltelt évek során számos új elemmel bővült, és a bűnelkövetők kezelésének legbefolyásosabb modelljévé nőtte ki magát. Az RNR elmélet magját három központi elv: a kockázat, szükséglet és reszponzivitás elvei képezik.

A kockázati elv szerint a bűnelkövetők kezelésére irányuló beavatkozások mértéke és intenzitása az egyén veszélyességének függvényében határozható meg.[33] A visszaesés szempontjából legveszélyeztetettebb bűnelkövetők esetében kerül sor a legmagasabb intenzitású intervenciók alkalmazására, míg az alacsony rizikójú esetek csak minimális beavatkozást indokolnak.

A szükségleti elv arra a feltevésre épül, hogy a bűnelkövetők kezelésének leghatékonyabb módja a dinamikus kockázati tényezők semlegesítése.[34] A modell különbséget tesz kriminogén és nem kriminogén tényezők között, melyek közül előbbiek közvetlen kapcsolatban állnak a bűnelkövetéssel, míg utóbbiak esetében lazább ez az összefüggés. A lényegében véve dinamikus kockázati tényezőknek számító kriminogén szükségletek képezik a visszaesést csökkenteni kívánó beavatkozások elsődleges célpontját.[35] Az RNR-modell szerint a hét legjelentősebb kriminogén szükséglet az antiszociális személyiségstruktúra, az antiszociális kogníció, az antiszociális kapcsolatok, a családi problémák, az alacsony iskolai/munkahelyi teljesítmény, a proszociális szabadidős tevékenységekben való részvétel hiánya és a szerhasználat. Ezekhez kapcsolódik még a korábbi antiszociális viselkedés mint statikus rizikófaktor.

A reszponzivitás elve a terápia és az egyéniesítés szempontjából bír döntő jelentőséggel. Ezen elv értelmében a leghatékonyabb rehabilitációs stratégiát a viselkedés- és kognitív viselkedésterápiás módszerek jelentik. Továbbá, a korrekciós beavatkozásokat az egyén bizonyos jellemzőihez - például tanulási és személyközi képességeihez, motivációs szintjéhez és személyiségéhez – kell igazítani.

Az RNR-modell szerint a terápia a kriminogén szükségletek módosítására vagy enyhítésére irányul.[36] A kriminogén szükségletek ebben a vonatkozásban terápiás szükségleteket is jelentenek, amelyeket a kezelésnek meg kell céloznia annak érdekében, hogy a bűnismétlés veszélye csökkenjen. Bár a szakirodalomban számos elméleti és gyakorlati jellegű kritikát olvashatunk az RNR-modellről, a hatékonyságvizsgálatok eredményei tükrében megállapítható, hogy ez a legmegalapozottabb etiológiai és empirikus háttérrel rendelkező rehabilitációs elmélet.

3.2. Az „erősségeken alapuló” vagy „készség-alapú” megközelítés

Az elmúlt évtizedben a kockázat-szükséglet alapú megközelítéssel kapcsolatos kritikák az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egy új reintegrációs irányt hívtak életre,[37] amelynek számos elnevezése terjedt el a szakirodalomban, pl. ”készség-alapú” vagy „resztoratív” megközelítés, de a leggyakrabban „dezisztancia-központú gyakorlatnak” hívják. A sokak által paradigmaváltásként értékelt változás lényege, hogy a hangsúly a bűnelkövetők deficitjeinek kezeléséről a reintegráció szolgálatába állítható képességeikre és készségeikre tolódott át.[38] Eszerint tehát az eredményes beavatkozás érdekében az erősségeket (készségeket) ugyanolyan módon kell feltérképezni és megcélozni, mint a kockázatokat és szükségleteket.[39]

A hangsúly mind a dezisztancia-központú, mind a kárhelyreállító megközelítés esetében az elkövető olyan képességein és készségein van, amelyekre a bűncselekménnyel okozott kár jóvátétele és a közösségbe történő beilleszkedés alapozható. A legfontosabb mechanizmus, amelyre a társadalomba való visszailleszkedést illetve az ennek alapjául szolgáló identitásváltozást alapozni lehet, az a megbélyegzés leküzdése és az ún. önbeteljesítő jóslatra építő stratégia alkalmazása. A beilleszkedésre irányuló törekvések megerősítése egy új, társadalmilag elfogadott identitás kialakítását teszi lehetővé, szemben a deficit-orientált megközelítéssel, amely a hiányosságok kiemelésével valójában konzerválja azokat.[40]

Az erősség-központú megközelítés hatékonyságára vonatkozóan ugyan további kutatási eredményekre van szükség, annyi azonban már most nyilvánvaló, hogy értékes kiegészítője lehet a hagyományos, deficit-orientált gyakorlatnak.

3.3. A Good Lives modell

A Good Lives modell (a továbbiakban GLM) ugyancsak az RNR-modellel kapcsolatban felmerülő problémákra adott válaszként született meg.[41] Az elmélet a nevét adó „jó élet” fogalma köré épül, amely a filozófiából átvett és a pozitív pszichológia által empirikusan kutatott fogalom.[42] Ebben az elméleti háttérben gyökerezve az eredetileg szexuális bűnelkövetők részére kialakított GLM a terápia olyan elemeit is magában foglalja, amellyel az RNR modell nem foglalkozik kielégítően, pl. a terápiás szövetség, a hatóerő és a motiváció kérdéseivel. A GLM által megfogalmazott cél a kockázat csökkentésén felül a „jó élethez” szükséges ismeretek, képességek, lehetőségek és egyéb erőforrások biztosítása, figyelembe véve az egyén specifikus szükségleteit, érdeklődését és értékeit. Egyelőre kevés közvetlen és meggyőző empirikus bizonyíték szól a GLM-re épülő programok hatékonysága mellett, és számos kritika is érte a modellt. Hibái ellenére azonban a kétségkívül sok erénnyel bíró GLM remek példája az integratív szemlélet érvényesülésének a rehabilitáció terén. Magában foglalja ugyanis mind az RNR modell elméleti és gyakorlati elemeit a bűnismétlés kockázati tényezőire vonatkozóan, mind pedig a készségekre és más erősségekre építő megközelítés alapvetéseit az elkövetők meglévő erőforrásainak hasznosítására és a visszailleszkedés támogatásának mikéntjére vonatkozóan.

Az itt röviden bemutatott fontosabb rehabilitáció irányok keretein belül sokféle fogvatartotti kezelési program kerül kialakításra és megvalósításra, amelyek az alkalmazott megközelítéstől függően sok vonatkozásban – így például a beavatkozás módszere tekintetében – különböznek egymástól. A hatékony programok jellemzőinek feltárására irányuló kutatások azonban egyre több ismeretet nyújtanak számunkra arról, hogy milyen típusú, milyen elemekkel rendelkező, és milyen módszereket alkalmazó fogvatartotti programok kecsegtetnek a legtöbb sikerrel a harmadlagos prevenciós célok megvalósítása szempontjából.

4. A kezelési programok hatékonysága

A rehabilitáció csődjét vizionáló Martinson-doktrína[43] óta a bűnismétlés megelőzését célzó rehabilitációs programok hatékonyságának kérdése élénk tudományos érdeklődés középpontjában áll. Az utóbbi évtizedekben a kutatások – és ezeknek köszönhetően maguk a programok is – sokat fejlődtek módszertanilag, és a meta-elemzés segítségével ma már a korábbiaknál sokkal komplexebb hatékonyságvizsgálatokra nyílik lehetőség.[44] Ezek az eredmények azért fontosak, mert egyre célirányosabb, megalapozottabb és hatékonyabb harmadlagos megelőzési gyakorlat kialakítását teszik lehetővé. Annál is inkább fontos támaszkodni a kutatások megállapításaira, mert az eredmények gyakran ellentétesek a hatékony bűnmegelőzési gyakorlatra vonatkozó (börtönszakmán belül is létező) hétköznapi vélekedésekkel, attitűdökkel.

A számos terápiás programtípus közül a mind zárt intézeti, mind közösségi környezetben széles körben alkalmazott kognitív viselkedésterápiás módszerek bizonyulnak a leghatékonyabbnak a bűnismétlés megelőzése terén. Ezek arra az alapfeltevésre épülnek, hogy az érzelmek és a kognitív (megismerő) folyamatok  meghatározzák a viselkedést, és hogy előbbiek módosítása révén utóbbi is befolyásolható[45]. Sokféle kognitív viselkedésterápiás technika, és még több féle ilyen elemeket tartalmazó program terjedt el világszerte, amelyek jelenleg a legígéretesebb irányvonalat képviselik a bűnismétlés megelőzése terén. A szakirodalomban mára kialakult egyfajta konszenzus a kevéssé hatékony programokra vonatkozóan is. A tisztán punitív elemeket tartalmazó, az elrettentésre és a sokkhatásra építő, illetve a kizárólag a fegyelemre alapozó, katonai jellegű programok programok nem alkalmasak a bűnismétlés megelőzésére, sőt, akár növelhetik is annak valószínűségét.[46] A zárt intézetben végzett kezelések szempontjából azok az eredmények különösen informatívak, amelyek a tisztán pszichodinamikus jellegű, strukturálatlan, nondirektív pszichológiai tanácsadást nyújtó programok eredménytelenségéről számolnak be a magatartáskorrekció terén. Utóbbi eredmények különösen tanulságosak lehetnek a főleg strukturáltatlan egyéni pszichológiai foglalkozásokra építő hazai gyakorlat számára.

Mivel terjedelmi okok miatt csak nagyon tömör és vázlatos összefoglalásra van módunk, az alábbiakban pontokba szedve foglaljuk össze a hatékony kezelési programok ismérveit[47]:

1. erős elméleti és empirikus megalapozottság: a bűnelkövetővé válás okozatiságának valamely konkrét, empirikus adatokkal alátámasztott modelljére épül;
2. a kockázati elv érvényesülése: a kezelés intenzitását és tartamát az elkövető kockázati szintjéhez kell igazítani. A kutatási eredmények arra utalnak, hogy a prevenciós célú beavatkozások az elkövetőhöz igazított intenzitás mellett számíthatnak kedvező eredményekre, így a magas intenzitású programok elsősorban a nagyobb kockázatú elkövetők esetében lehetnek hatékonyak. A differenciált beavatkozás a forráselosztás szempontjából is fontos. A kockázati elv alapján megnő a kockázatbecslés jelentősége, hiszen már nem csak társadalomvédelmi szempontokat szolgálhat, hanem azt is jelzi, hogy kire érdemes a beavatkozást koncentrálni;
3. a szükségleti elv érvényesülése: a beavatkozásnak az elkövető kriminogén szükségleteire kell irányulnia, ellenkező esetben hatástalan vagy akár káros is lehet;
4. a reszponzivitás elvének érvényesülése: a beavatkozásnak erősen individualizáltnak, így különösen az elkövető személyiségéhez és tanulási készségeihez igazodónak kell lennie. Ennek megfelelően elsősorban olyan kognitív viselkedésterápiás elemeket kell tartalmaznia, amelyek alkalmasak egyebek mellett az elkövető attitűdjeinek, gondolkodási és viselkedési mintázatainak alakítására;
5. a részvétel elvének érvényesítése: interaktív, az elkövető aktív részvételén alapuló, probléma-orientált terápiás módszerek alkalmazása szükséges;
6. a programminőség elvének érvényesítése: a programnak magas szintű integritással kell rendelkeznie, amelynek elemei a következetes és célirányos programtervezés és -végrehajtás; a részvétel ellenőrzése, a minőségbiztosítás, a jól képzett szakemberek, valamint támogató, a programot koherensen befogadó intézményi környezet.

A továbbiakban ismertetett empirikus kutatásunkban e fenti szempontok nyújtottak vezérfonalat a hazai harmadlagos megelőzési gyakorlat helyzetének megítéléséhez. A kutatás során arra kerestük a választ, hogy megjelenik-e a rehabilitáció célja a hazai büntetés-végrehajtási gyakorlatban, hogy a harmadlagos megelőzés milyen eszközei jelennek meg az intézetekben, és hogy ezek a programok mennyiben rendelkeznek vagy nem rendelkeznek az elméleti bevezetőben összefoglalt ismérvekkel.

5. A reszocializáció elősegítésének lehetőségei a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben - empirikus kutatás

5.1. A szabadságvesztés-büntetés kriminálpolitikai funkcióval kapcsolatos nézetek

A hazai büntetés-végrehajtás harmadlagos prevenciós tevékenységére vonatkozó kutatás eredményei közül elsőként a szabadságvesztés-büntetés kriminálpolitikai funkcióival foglalkozó kérdésekkel foglalkozunk. Annak fényében, hogy a fentiekben ismertetett tudományos eredmények egyértelműen a reszocializációs erőfeszítések hasznosságát és szükségességét támasztják alá, különösen fontosnak tartottuk azt a kérdést, hogy a büntetés-végrehajtás hazai alakítói és szereplői miként vélekednek a harmadlagos prevenció szükségességéről és lehetőségeiről, illetve ezen belül a börtön feladatáról és céljairól. Normatív szinten - mind a hazai, mind a nemzetközi források alapján - a reszocializációra való törekvés egyértelműen a büntetés-végrehajtás meghatározó feladataként fogalmazódik meg, ettől azonban a büntetés-végrehajtás szereplőinek attitűdjei és a mindennapi gyakorlat is jelentősen eltérhet. Tapasztalataink szerint a megkérdezettek meglehetősen differenciáltan látják a szabadságvesztés kriminálpolitikai funkcióit, és markánsan elkülönítik szubjektív véleményüket a büntetés-végrehajtás mindennapi működéséből kiolvasható folyamatoktól.

A büntetés-végrehajtás feladatai

Mind a fókuszcsoport résztvevői, mind pedig az interjúalanyok kiemelten fontos büntetés-végrehajtási feladatnak tekintették a reintegráció elősegítését. Ez az összefüggés két vonatkozásban fogalmazódott meg. Negatív irányból abban az értelemben, hogy a megkérdezetteket erős szkepszis jellemezte a harmadlagos prevenció más eszközeivel, így különösen a speciális elrettentéssel összefüggésben. Sem a fókuszcsoportban, sem pedig az interjúalanyok körében - ideértve a fogvatartottakat is - nem találkoztunk olyan véleménnyel, amely a szabadságvesztés-büntetésnek jelentős elrettentő hatást tulajdonított volna, és olyannal is kevéssel, amely egyébként a reszocializációs hatásnál fontosabbnak tekintette volna azt. Az elrettentő hatás hiánya tehát általában objektív - és általában a bűnelkövetővé válás reprodukciós összefüggéseivel magyarázott - megállapításként, nem pedig rendszerkritikaként fogalmazódott meg. (Ez alól a felügyelők egy része jelentett látványos kivételt, akik gyakran kifejezetten a büntetés-végrehajtás diszfunkciójaként értelmezték a speciális elrettentés gyengeségét.) Pozitív irányból a reszocializációs törekvések támogatottságát jelzi az, ahogy a megkérdezettek a büntetés-végrehajtás kívánatos funkcióiról vélekednek: különösen a pszichológusi fókuszcsoport résztvevői, illetve a megkérdezett intézetvezetők és nevelők körében volt általános a nézet, hogy a büntetés-végrehajtás feladatai közé a reszocializáció elősegítésével kapcsolatos tevékenységeknek szervesen illeszkednie kell.

Egészen más kérdés azonban az, hogy ez a szubjektíven definiált elvárás a megkérdezettek szerint mennyiben valósul meg ténylegesen a magyar kriminálpolitikában és büntetés-végrehajtásban. A fókuszcsoport résztvevői és az interjúalanyok ugyanis jelentős koherenciazavart érzékeltek a büntetés-végrehajtás cél- és feladatmeghatározásában. Az inkoherencia egyrészt időben jelentkezik. A kriminálpolitika represszív és reszocializációs irányultságai közötti erős ingadozásokat a megkérdezettek abban az értelemben tekintették különösen problematikusnak, hogy a változó prioritások olyan gyors adaptációra és irányváltozásokra kényszerítik a büntetés-végrehajtást, amely jelentősen megnehezíti a hosszútávú és koherens szerepfelfogás kialakulását. Másrészt inkoherenciát okoz az is, hogy az objektív lehetőségek szűkössége még abban az esetben is felülírja a reszocializációs célokat, ha azokat egyébként az éppen aktuális kriminálpolitikai retorika támogatja. Másképp megfogalmazva, az interjúk tapasztalatai szerint az elmúlt évtizedekben a kriminálpolitika esetleges támogatása is döntően szimbolikus jellegű volt, amely nem volt képes stabilizálni a büntetés-végrehajtás reszocializációs szerepvállalásának peremfeltételeit. Harmadrészt, mindezekkel szoros összefüggésben, a megkérdezettek szerint a büntetés-végrehajtás célmeghatározása mind a kriminálpolitika, mind pedig saját belső működése vonatkozásában egyre nehezebben választható le a közvélemény elvárásairól. Ebben a kérdésben a megkérdezetteket egyöntetű pesszimizmus jellemezte: értékelésük szerint a hazai lakosság erős punitivitása rendkívüli mértékben megnehezíti a reszocializációs törekvések elfogadtatását, ez pedig közvetve (a kriminálpolitikán keresztül) és közvetlenül (a büntetés-végrehajtás prioritásain - biztonság vagy reszocializáció - keresztül) is visszahat a szabadságvesztés-büntetés funkcióval kapcsolatos hazai felfogásra.

Összességében tehát míg a reszocializáció mind normatív szinten, mind pedig a megkérdezettek szubjektív értékelésében a büntetés-végrehajtás meghatározó céljaként fogalmazódik meg, az általános percepció szerint ez az elvárás rendszerszinten - a kriminálpolitika és a büntetés-végrehajtás szintjén egyaránt - csupán igen korlátozottan jelenik meg. A büntetés-végrehajtás szereplői tehát úgy érzékelik, hogy a hazai büntetés-végrehajtás működési logikáját és mindennapi gyakorlatát általánosságban nem a reszocializációra való törekvés határozza meg. Ennek egyik leglátványosabb jele a pszichológusi interjúkból kibontakozó általános mintázat. Ahogy a külföldi kutatási eredményekkel összefüggésben láttuk, a pszichológusi szerepvállalás kulcsfontosságú faktor a bűnelkövetők reszocializációjában. Ennek ellenére az általunk megkérdezett pszichológusok körében általános volt az a tapasztalat, hogy mindennapi munkájuk keretein belül a bűnismétlés megelőzése nem fogalmazódik meg velük szemben elvárásként, elsődleges feladatuknak sokkal inkább a büntetés-végrehajtás biztonságos napi működéséhez szükséges feladatok teljesítését tekintik.

A reszocializáció eszközei

Kutatásunk egy további vizsgálódási területe annak feltérképezésére irányult, hogy a büntetés-végrehajtás szereplői a reszocializáció mely eszközeit tartják fontosnak és hatékonynak. Ebben a körben különösen arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek a vélemények mennyiben esnek egybe a dezisztancia-kutatások főbb megállapításaival, illetve hogy mennyiben tükrözik a reszocializációs programok hatékonyságára vonatkozó empirikus eredményeket. Külön figyelmet fordítottunk ezért arra, hogy a megkérdezettek milyen ismeretekkel rendelkeznek a külföldön jó gyakorlatoknak bizonyuló magatartásterápiákról, illetve mekkora jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a reszocializáció elősegítésében.

Mind a fókuszcsoport-beszélgetések, mind pedig az interjúk arra utaltnak, hogy a hazai büntetés-végrehajtást sokkal inkább a strukturális-szociológiai megközelítés, mint a pszichológiai-magatartáskorrekciós szemlélet jellemzi. A bűnismétlés esélyének csökkentését tehát a megkérdezettek - a személyi állomány tagjai csakúgy, mint a fogvatartottak - általában az elítéltek strukturális visszaillesztésének lehetőségeivel kötötték össze. A legfontosabb eszközök között így tipikusan a munkavégzés, az oktatás, illetve a szakképzés jelentek meg, azok a formák tehát, amelyek alapvetően a szabaduló elítéltek munkaerő-piaci esélyeinek növelésére irányulnak. Ezzel szemben a személyiség- és magatartásközpontú beavatkozási formák meglehetősen marginális szerepet töltenek be a reszocializáció elősegítését célzó eszközök között. Az ezekkel kapcsolatos nézetek már kifejeződésükben is nagy különbségeket mutattak. A megkérdezettek egy meglehetősen szűk - elsősorban a pszichológusi-szakértői fókuszcsoport résztvevőit, illetve néhány intézetparancsnokot felölelő - csoportja volt az, amely magától is a reszocializáció eszközei között említette a pszichológiai kezelési programokat. Ők jellemzően igen támogatóan nyilatkoztak ezekről, rendelkeztek ismeretekkel a külföldi eredményekről, és fontosnak tartanák, hogy a büntetés-végrehajtás a jelenleginél nagyobb hangsúlyt fektessen a pszichológiai megközelítésre. Egy másik, ennél jóval tágabb csoport - érdekes módon ide tartozott a nevelők és a pszichológusok nagy része - csupán célzott kérdésekre válaszolva nyilvánított véleményt ebben a témában. Az ő esetükben mind az ismeretanyag, mind pedig a támogatás nagy eltéréseket mutatott. S végül ugyancsak számottevő volt azoknak az interjúalanyoknak a száma, akik számára a pszichológiai megközelítés teljességgel idegen, azaz nem rendelkeznek ismeretekkel ilyen programokról, és/vagy nem tartják azokat a büntetés-végrehajtás gyakorlatába integrálhatónak. Érdemes megjegyezni, hogy noha az ilyen irányú vélemények döntően a felügyelői, illetve a fogvatartotti interjúkban fogalmazódtak meg, többször előfordult nevelők, sőt pszichológusok esetében is. Ez összecseng azzal a már említett megállapítással, hogy tapasztalataink szerint a börtönpszichológusok sokkal inkább a büntetés-végrehajtás rendjének és működésének biztosítását hivatottak szolgálni, mint a reszocializáció előmozdítását, ezért - bár sokan rendelkeznek közülük ilyen irányú megfelelő ismeretekkel és motivációval - szakmai fókuszuk a prevenciós célú szakmai tevékenység helyett a börtönártalmak csökkentésére és főleg a kríziskezelésre irányul.

A fókuszcsoportok gerincét egy olyan gyakorlat jelentette, amely annak vizsgálatára irányult, hogy a résztvevők mennyiben látják egybecsengőnek a reszocializáció eszközeire vonatkozó saját szubjektív véleményeiket és a hazai büntetés-végrehajtás reszocializációs hangsúlyait. Ennek érdekében arra kértük a résztvevőket, hogy az egyes elemeket osztályozzák aszerint, hogy szerintük az mennyire játszik fontos szerepet a bűnismétlés esélyének csökkentésében, majd pedig aszerint, hogy a tényleges büntetés-végrehajtási gyakorlatban mekkora súllyal jelennek meg. A gyakorlat érdekes eredményeket hozott, a résztvevők ugyanis jelentős diszkrepanciát érzékeltek a reintegráció általuk fontosnak tartott eszközei és azok büntetés-végrehajtáson belüli tényleges súlya között. Azaz, míg a harmadlagos megelőzés bizonyos szerintük fontos elemei nem kapnak kellő támogatást a hazai intézetekben, addig más, a reintegráció szempontjából elhanyagolhatónak tartott elemek indokolatlan hangsúllyal jelennek meg. Ez az eltérés a vezetői fókuszcsoportban valamelyest kisebb volt, mint a szakértői-pszichológusi fókuszcsoportban, és némileg eltérően alakult a prioritásskála is. Mindkét csoportban az általános iskolai képzést és a piacképes szakképzést tekintették a legfontosabb elemnek, ám míg az előbbire vonatkozóan az volt az általános vélekedés, hogy a büntetés-végrehajtás súlyának megfelelően igyekszik biztosítani a lehetőségeket, a szakképzési rendszerrel kapcsolatban már komoly kritikák fogalmazódtak meg. Ugyancsak viszonylag előkelő helyen végeztek mindkét csoport prioritáslistáján a viselkedésterápiák, és mindkét szakmai közeg úgy vélte (bár a pszichológusok sokkal inkább), hogy a büntetés-végrehajtási gyakorlat ezen a téren messze elmarad az igényektől. Lényeges különbség volt ugyanakkor a magatartásterápiák sikerességéhez a külföldi eredmények szerint kulcsfontosságú kockázat- és szükségletbecslés megítélésében: míg a pszichológusi fókuszcsoport ezt rendkívül fontosnak tartaná a harmadlagos megelőzéshez, a parancsnoki csoport nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ugyancsak nagy eltérés volt a fegyelmezés, fenyítés megelőzésben betöltött szerepének megítélésében, ezt ugyanis a pszichológusok az utolsó helyre sorolták, a parancsnokok válaszaiban azonban viszonylag erős helyre került, megelőzve olyan elemeket, mint az egyéni pszichológiai tanácsadás, a középiskolai képzés, vagy a kockázat- és szükségletbecslés. Érdemes megjegyezni azt is, hogy itt volt a legnagyobb különbség a két csoport között a büntetés-végrehajtási hangsúly értékelésében is: míg a pszichológusok szerint a büntetés-végrehajtás messze túl nagy hangsúlyt fektet a fegyelmezésre, a parancsnokok értékelésében a szubjektív és a büntetés-végrehajtási hangsúly egybeesett. És végül, de nem utolsósorban témánk szempontjából fontos eredmény az is, hogy a bűnismétlés megelőzése vonatkozásában mindkét fókuszcsoport igen kevéssé tartotta fontosnak a fogvatartotti kulturális és sport szabadidős programokat.

Ez az utóbbi eredmény azért nagyon érdekes, mert az interjúkból ugyanakkor az derül ki, hogy a büntetés-végrehajtás mindennapjaiban a fogvatartotti programok gyakran a reintegrációs törekvések gerinceként, sőt, akár szinonimájaként fogalmazódnak meg. Amikor ugyanis a büntetés-végrehajtás reszocializációs lehetőségeiről kérdeztük az interjúalanyokat, a szabadidős programok mind általános szinten (a szabadságvesztés-büntetés szintjén), mind pedig egyedi szinten (az adott intézet szintjén) rendkívül nagy hangsúllyal, a munkáltatással és a képzéssel-oktatással csaknem azonos jelentőséggel jelentek meg a válaszok között. Míg tehát a viselkedésterápiás és más pszichológiai jellegű programok láthatólag nem képezik a “reszocializációs csomag” részét a magyar büntetés-végrehajtási gyakorlatban, a szabadidős programok igen. Ez az összefüggés megítélésünk szerint rendkívül érdekes, amely több kérdést felvet. Noha hazánkban nem készülnek hatékonyságvizsgálatok, így ezeknek a programoknak a bűnismétlésre gyakorolt hatásáról semmit nem tudunk, a fogvatartotti szabadidős programok tipikusan több olyan jellemzőt hordoznak, amelyek a nemzetközi kutatási eredmények szerint a nem hatékony programok sajátosságainak felelnek meg: strukturálatlanok, nem az elkövetői kriminogén szükségletekre fókuszálnak, jellemzően nem tartalmaznak célzott magatartáskorrekciós elemet, nem biztosított az elítélt rendszeres részvétele, stb. A parancsnoki és a nevelői interjúkból ugyanakkor kiderül az is, hogy az egyik indok, ami miatt fontosnak tartják a fogvatartotti programokat, gyakorlatilag megegyezik a külföldön hatékonynak bizonyuló magatartásprogramok alapfeltevéseivel: eszerint ezek a programok annyiban segíthetik a reszocializációt, amennyiben alkalmasak arra, hogy motiválják az elítéltet, segítsenek felfedezni a tehetségét valamiben, sikerélményt biztosítsanak, önálló tevékenységre és közösségi részvételre szoktassanak, illetve pozitív mintát mutassanak. Ebben az összefüggésben tehát a személyiség- és viselkedésközpontú megközelítéseknek valójában jóval nagyobb az elfogadottsága, mint ahogy az első ránézésre látszik, és úgy tűnik, hogy sokkal inkább a “know-how” és az infrastruktúra hiányosságairól, mint elemi szemléletbeli ellenállásról van szó.

A szabadidős programokkal kapcsolatos vélemények ugyanakkor felvetnek egy további összefüggést is, amelyet egyébként más dimenziókban kapott válaszok is alátámasztanak. A fogvatartotti programok jelentőségének másik meghatározó igazolása ugyanis némileg eltérő irányba mutat: a “szabadidő hasznos eltöltése” tematika felé. Ez a kifejezés az interjúkban legalább három, egymással szorosan összefüggő pragmatikus megfontolás gyűjtőneveként jelent meg, így ide tartozott, hogy (1)  az elítélt leköti a felesleges energiáit és nem unatkozik, (2) olyan tevékenységet végez, amely legalább részben védelmet nyújthat a szellemi/fizikai hanyatlással szemben, illetve (3) mindezek következtében kisebb biztonsági kockázatot jelent az intézet számára. A szabadidős programokkal kapcsolatos véleményekben tehát keveredik a reszocializációs érvelés, a börtönártalmak csökkentésének célja, illetve a biztonsági megfontolás. Igen nagy különbségeket láttunk abban, hogy az interjúalanyok mennyiben különítik el ezeket a szempontokat, és melyiknek biztosítanak prioritást.

5.2. A harmadlagos prevenció lehetőségeit befolyásoló tényezők a magyar büntetés-végrehajtás rendszerében

Empirikus kutatásunk másik nagy területe annak vizsgálata volt, hogy milyen tényezők alakítják - adott esetben nehezítik meg - a harmadlagos prevenció érvényesítését a hazai büntetés-végrehajtásban. Kiindulópontként a nemzetközi kutatási eredmények szolgáltak, azaz elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a hatékony programok peremfeltételeiként beazonosított tényezők mennyiben állnak rendelkezésre a büntetés-végrehajtáson belüli reszocializációs programok hazai fejlesztése érdekében. Ezzel összefüggésben különösen nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy maguk a leginkább érintettek (a személyi állomány és a fogvatartottak) miként vélekednek a reszocializációs törekvések erősítésének lehetőségeiről, miben látják a legnagyobb nehézségeket, és milyen javaslatokat fogalmaznak meg ezekkel összefüggésben.

Önmagában jelzésértékűnek tartjuk azt, hogy a kutatásban részt vevőknek általában igen sok mondanivalójuk volt erről a témáról. Interjúalanyaink döntő többsége nagyon támogatóan állt a kutatáshoz, és a visszajelzésekből az derült ki, hogy erős igény mutatkozik a büntetés-végrehajtás belső helyzetével, illetve az elítéltek reszocializációjával kapcsolatos kutatásokra. Ennek egyik oka az lehet, hogy annak ellenére, hogy a reintegrációs törekvések jelentősége általánosan elfogadott volt az interjúalanyok körében, csaknem ugyanilyen fokú szkepszist is tapasztaltunk arra vonatkozóan, hogy a hazai büntetés-végrehajtási és utógondozási rendszer jelenleg alkalmas lenne e feladat megvalósítására. Ennek vizsgálata során pedig olyan területeket kellett érintenünk, amelyek túlmutatnak a reszocializáció viszonylag szűk területén, és a magyar büntetés-végrehajtás általános állapotáról mutatnak sok szempontból kedvezőtlen képet. Az alábbiakban terjedelmi okokra tekintettel csupán röviden foglaljuk össze az egyes szempontokra vonatkozó legfontosabb megállapításokat.

Pénzügyi és infrastrukturális helyzet

A büntetés-végrehajtás pénzügyi és infrastrukturális ellátottsága olyan objektív tényező, amelynek hiányosságai szükségszerűen felülírják a legszilárdabb reszocializációs törekvéseket is. A fogvatartotti létszám, az intézeti túlzsúfoltság, a megfelelő helyiségek hiánya, az emberi erőforrás és a dologi ellátottság szűkössége nem csak közvetlenül, a fizikai lehetőségek szintjén akadályozzák jelentősen az elítéltekkel való hatékony foglalkozást, hanem azért is, mert a biztonsági kockázatok növelésével arra kényszerítik az intézetet, hogy tevékenységének hangsúlyait és meglévő erőforrásait a problémamentes, biztonságos működésre fordítsa. Ezt az összefüggést több interjúalanyunk is alátámasztotta: általános volt az a helyzetértékelés, amely szerint a reszocializációs tevékenység lehetőségeinek beszűkülése javarészt erre, a büntetés-végrehajtás anyagi helyzetének romlására, a fogvatartotti létszám növekedésére, és az ezzel járó biztonsági kockázatok növekedésére vezethető vissza. A megkérdezetteket ráadásul ezzel kapcsolatban általános pesszimizmus is jellemezte, megítélésük szerint a közeljövőben ezeknek a folyamatoknak a felerősödése várható.

Valóban, a magyar büntetés-végrehajtás európai összehasonlításban több, a harmadlagos prevenció szempontjából kulcsfontosságú mutató szerint is kedvezőtlen helyzetben van. Noha a magyar fogvatartotti arány nem tartozik a kirívóan magas börtönráták közé, de meglehetősen magasnak mondható, mint ahogy európai viszonylatban alacsonynak számít a rövid tartamú, és magasnak a hosszú tartamú szabadságvesztések aránya. A dinamikára jellemző, hogy 2008 és 2009 között hazánkban volt az egyik legnagyobb mértékű fogvatartotti létszámemelkedés Európában. Ezeket a trendeket azonban a férőhelybővítés nem követi: az európai átlag 98%-os telítettséghez képest Magyarországot ebből a szempontból kiugróan rossz érték, 133%-os telítettség jellemzi.

Az interjúalanyok beszámolói szerint a pénzügyi források szűkössége az elmúlt időszakban ugyancsak közvetlenül érezteti hatását a fogvatartotti programok számának csökkenésében; a meglátogatott intézetek döntő többsége programjai csökkentéséről számolt be, és több helyen találkoztunk azzal is, hogy a programokhoz szükséges dologi eszközöket a nevelők saját maguk biztosították. Ebben a helyzetben változást hozhat az új pályázati rendszer, egyelőre azonban nem egyértelmű, hogy az intézetek nagyobb felelőssége a pályázati források megszerzésében hosszú távon kedvező hatással jár-e, és a megkérdezettek a jelenlegi pályáztatási gyakorlat belső ellentmondásairól is beszámoltak.

A személyi állomány helyzete

Noha szorosan összefügg az előző ponttal, a személyi állomány helyzetét olyan jelentőségű kérdésnek tekintjük a harmadlagos prevenció szempontjából, amelynek önálló tárgyalása indokolt. A nemzetközi kutatások szerint a személyi állomány attitűdjei meghatározó szerepet játszanak abban, hogy a reintegrációt szolgáló programok megvalósulhatnak-e, illetve milyen eredménnyel valósulnak meg. Ezt a hipotézist ebben a kutatásban nem állt módunkban tesztelni, azt azonban megvizsgáltuk, hogy mennyiben tekintik ezt igaznak a büntetés-végrehajtásban dolgozók, illetve miként vélekednek a személyi állomány általános állapotáról. Tapasztalataink szerint két összefüggést feltétlenül szem előtt kell tartani. Egyrészt a személyi állomány objektív helyzete és mentális állapota nehezen választható el egymástól. Másrészt a kutatás eredményei azt sugallják, hogy mind a mentális, mind pedig az objektív helyzet szempontjából a hazai büntetés-végrehajtást stabil határvonal jellemzi, amely a felügyelők, illetve a személyi állomány más tagjai között húzódik.

A megkérdezettek, különösen az intézetvezetők és a nevelők igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a személyi állomány szubjektív hozzáállásának a reintegrációs feladatok ellátásában, ugyanakkor abban is nagy volt az egyetértés, hogy a személyi állomány egyes csoportjait merőben eltérő attitűdök jellemezhetik. A különbség a megkérdezettek, és a mi tapasztalataink szerint is elsősorban a felügyelet vonatkozásában jelentkezik. A mentalitásbeli különbségek rögtön az egyes interjúcsoportok általános mintázatából kiolvashatóak. Mint korábban említettük, interjúalanyaink döntő többsége pozitívan és nyitottan fogadta kérdéseinket. Ez alól látványos kivételt jelentenek a felügyelői interjúk, amelyek néhány kivételtől eltekintve nem csak lényegesen rövidebbek a többinél, de egészen eltérő hozzáállást is tükröznek. A felügyelet körében a reszocializációval, és általában a fogvatartottakkal való bánásmóddal összefüggésben gyakran tapasztaltunk teljes érdektelenséget, értetlenséget, gúnyt és bizalmatlanságot. Az elítéltekhez való ellenséges viszonyulás, a büntetés-végrehajtás “elítéltpártiságára” vonatkozó kifogások, a “túlzottan humánus” büntetőrendszerre való hivatkozás gyakran visszatérő eleme ezeknek az interjúknak.

Ez az ellentét a felügyelők és a személyi állomány többi tagjának viszonyában is gyakran visszaköszön. Mind a nevelők, mind pedig a felügyelők körében több olyan interjút készítettünk, amelyek arról tanúskodnak, hogy a nevelők és a felügyelet közötti viszony nem felhőtlen, és a nevelők értékelése szerint ez könnyen a nevelői munka rovására mehet. A felügyelők több helyen értelmetlennek, feleslegesnek, vagy meg nem érdemeltnek tekintették a fogvatartottakkal való foglalkozást, és a biztonsági szempontokon túl elutasítottak minden egyéb, a fogvatartottakat érintő tevékenységet. A nevelők oldalán ez abban az észlelésben jelent meg, hogy a felügyelet nem hajtja végre, amit kérnek tőlük, s gyakran szándékosan akadályozza a nevelők munkáját.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az interjúk belső konzisztenciája alapján nagyon úgy tűnik, hogy a feszültségekkel ily módon terhelt nevelői-felügyeleti viszony csupán néhány intézetben jellemző. Az interjúk tehát megerősítették egymást: a konfliktusokról beszámoló nevelői interjúk ugyanazokból az intézetekből származnak, ahol a felügyelők is negatívan viszonyulnak a nevelőkhöz, és fordítva, azokban az intézetekben, ahol az egyik fél kiegyensúlyozott kapcsolatokról nyilatkozott, hasonlóan értékelte a másik is. Ezt a konzisztenciát a fogvatartotti interjúk is alátámasztották, azaz az elítéltek a jelek szerint jól érzékelik a felügyelet és a nevelők viszonyát.

Ami a parancsnokokat illeti, ők az interjúk tapasztalatai szerint ugyancsak jó rálátással bírnak a nevelők és a felügyelet viszonyára, illetve a felügyelők általános mentális állapotára. A felügyelet helyzete a parancsnokok többsége számára kiemelkedően fontos téma volt, ők is megerősítették ugyanis azt a feltevésünket, hogy amennyiben a felügyelet hozzáállása nem támogató, ez rendkívüli módon megnehezítheti a büntetés-végrehajtás biztonsági funkciókon túli feladatainak ellátását. Ebben a kérdésben azonban a parancsnokok többségét erős pesszimizmus jellemezte, az általános vélekedés szerint igen nehéz a felügyeletet aktív közreműködésre motiválni. Ennek magyarázatában azonban némileg megoszlottak a parancsnoki vélemények: míg egyesek elsősorban a képzettség hiányával és tisztán mentalitásbeli különbségekkel indokolták, mások inkább a felügyelet objektív helyzetében  - .az alacsony fizetésekben, a rossz szociális- és munkakörülményekben, a kiugróan magas fluktuációban, illetve a munkakör kedvezőtlen társadalmi megítélésében - látják az attitűdbeli ellenállás forrását.

A klasszifikáció és az individualizáció feltételei

A jelenleginél jóval erőteljesebb, akár intézetek közötti szinten megvalósuló klasszifikáció általános igényként fogalmazódott meg az interjúk során, mind a személyi állomány, mind a fogvatartottak körében. Ebben a témában meglepően nagy koherencia jellemezte az interjúkat, különösen a parancsnoki, a nevelői és a fogvatartotti interjúk tartalma vágott egybe. A parancsnokok részéről általában nagy igény mutatkozott arra, hogy a fogvatartottak a törvényi szempontokon túli, kriminológiai és pszichológiai ismérvek alapján is elkülöníthetőek legyenek, vagy legalábbis differenciált kezeléseken és programokon vehessenek részt. Annak ellenére, hogy ebben a kérdésben a parancsnoknak viszonylag nagy mozgástere van, a gyakorlati lehetőségek igen korlátozottak: az infrastrukturális problémák, illetve a túlzsúfoltság miatt nem egy intézetben még a törvényi kategóriák érvényesítése is problémát jelent. További akadálynak tűnik a szakemberhiány; a differenciált kezeléshez szükséges rendelkezésre álló szakértelmet csaknem valamennyi parancsnok kevesellte. Ez elsősorban személyi oldalon fogalmazódott meg, egy kivételével valamennyi parancsnok szükségesnek tartaná további pszichológusok, nevelők és szociális előadók alkalmazását.

A differenciálás alapjaként mind a fogvatartottak, mind a személyi állomány két szempontot jelölt meg a leggyakrabban. Egyrészt fontosnak tartanák az első bűntényesek és a visszaesők elkülönítését, gyakran intézeti szinten is. Másrészt visszatérő szempont volt az ún. “együttműködő” fogvatartottak leválasztásának igénye is. (Ilyen jellegű elkülönítésekre egyébként voltak törekvések egyes intézetekben, ezek azonban a telítettség emelkedésével tarthatatlanná váltak.) A nagyobb mértékű differenciálás indokaként több, egymással összefüggő érvelés rajzolódott ki, amelyekben a reszocializáció szempontjai közvetetten és közvetlenül is megjelentek. Túl azon ugyanis, hogy az erőteljesebb differenciálás nagyobb teret nyújthatna a rehabilitációhoz szükséges individuális kezeléseknek, a megkérdezett több olyan összefüggésre - pl. az elítéltek közötti kölcsönös motiválás szerepére, az alacsonyabb biztonsági kockázatokra és ezzel a kedvezmények és a normalizáció kiterjedtebb lehetőségeire - is rámutattak, amelyek áttételesen járulhatnak hozzá a bűnismétlés esélyének csökkentéséhez. Érdekes módon azonban a differenciálással összefüggésben nagyon ritkán merült fel a kockázat- és szükségletbecslés jelentősége: interjúalanyaink többsége vagy nem ismerte ezeket a technikákat, vagy nem tekintette azokat lényegesnek a differenciálás megvalósításához.

A reszocializáció egyes elemei

A munkáltatás, az iskolai képzés és a szakképzés ellentmondásos helyet foglal el az intézetek reintegrációs tevékenységében. A fókuszcsoportok és az interjúk tanúsága szerint egyértelmű jelentőségük a börtönártalmak csökkentésében és a szabadidő hasznos eltöltésében van, emellett fontos szerepet játszanak a biztonsági kockázatok csökkentésében is. A harmadlagos megelőzésben betöltött szerepük megítélése azonban ellentmondásosabb, aminek az elsődleges oka a több ponton diszfunkcionális működés.

Ami a munkáltatást illeti, ennek növelése egyértelmű prioritás a hazai büntetés-végrehajtásban, aminek hátterében a munkavégzésnek tulajdonított kedvező hatások állnak: az elítélt minimális anyagi biztonságra tesz szert, nem terheli a családját, biztonsági szempontból a dolgozók kisebb kockázatot jelentenek, a fogvatartott értelmesen tölti a szabadidejét, illetve - bár ebben már erősen megoszlottak az álláspontok - nőhetnek a szabadulás utáni esélyei. Összességében tehát a munkavégzés előnyei sokkal inkább a büntetés-végrehajtás működésének oldaláról, mint a reintegráció szempontjaiból fogalmazódnak meg. Ez utóbbival kapcsolatban a kétségek többirányúak, így kiterjednek arra, hogy mennyiben képes a büntetés-végrehajtás olyan piacképes munkatapasztalatot biztosítani, amely a szabadulás után is hasznosítható, mennyiben alakul ki ténylegesen az elítéltben motiváció a munkavállalásra, és mennyiben lehetetleníti el a munkavállalást a társadalmi előítéletesség. Gyakorlati szempontból a tartalékképzés rendszerét tartották sokan igen problematikusnak, rámutatva arra, hogy a törvényben előírt keresmény-megtakarítás teljességgel elégtelen arra, hogy a szabaduló elítélt önálló életet kezdjen.

Az oktatás és a képzés vonatkozásában a megkérdezettek a legnagyobb nehézséget az elítéltek motiválhatóságában látták. A jelenlegi ösztöndíjrendszerről szembetűnően megoszlanak a vélemények, míg ugyanis abban majdnem mindenki egyetértett, hogy az ösztöndíj jelenti az elsődleges, sőt gyakran kizárólagos motivációt a tanulásra, abban már nagy volt a nézetkülönbség, hogy ez mennyiben jelent problémát, mint ahogy abban is, hogy milyen átalakítás lenne szükséges az ösztöndíjrendszerben. Ugyancsak ellentmondásos az oktatás és a képzés reintegrációban betöltött szerepének megítélése. Az interjúk megerősítették a fókuszcsoportok eredményeit, miszerint ezek kulcsfontosságúak a bűnismétlés megelőzésében, általánosnak tűnik ugyanakkor az a vélemény is, hogy messze nem elegendőek ahhoz. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a munkáltatás, az oktatás és a képzés kérdése volt az a terület, amelyet a megkérdezettek a leginkább összekötöttek a klasszifikáció kérdésével és az “együttműködő” - “nem együttműködő” elítéltek kategóriával, elterjedtnek tűnik tehát az a vélekedés, hogy a munkában és a tanulásban folytatott előmenetelen jól lemérhető az elítélt motiválhatósága és beilleszkedési törekvése.

Ami a nevelés és kezelés eszközeit illeti, már volt szó arról, hogy a hazai gyakorlat erőteljesen reintegráció-fókuszú, azon belül is elsősorban a végzettség, nem pedig a készségek elsajátíttatására helyezi a hangsúlyt. A rehabilitáció eszközei tehát elvétve, esetleges jelleggel jelennek meg. Ennek egyik oka kétségkívül a nevelői és pszichológusi állomány relatíve alacsony létszáma és irracionális adminisztrációs leterheltsége. Hatékony kezelési programokat a nemzetközi tapasztalatok és interjúalanyaink szerint is csupán kis létszámú homogén csoportokkal, speciális képzettség birtokában lehet végezni, ezek a feltételek azonban a hazai büntetés-végrehajtásban nem állnak rendelkezésre vagy csupán nagy erőfeszítések árán biztosíthatók. Mind a nevelők, mind a pszichológusok körében általános volt az a tapasztalat, hogy mindennapi munkájuk túlnyomó részét nem szakmai-nevelési, hanem a büntetés-végrehajtás napi működésével összefüggő adminisztrációs tevékenységek teszik ki. Ennek a problémának egy sajátos vetülete a szuicid prevenció rendkívüli hangsúlya a magyar büntetés-végrehajtásban. Ennek megítélése a személyi állomány körében egyébként igencsak negatív: csupán elvétve találkoztunk olyan interjúalannyal, aki indokoltnak tekintette az öngyilkosság-megelőzés jelenlegi súlyát, a megkérdezettek döntő többsége azonban kifejezetten diszfunkcionálisnak tekintette azt.

Az egyéni pszichológusi tanácsadás vagy nevelői foglalkozás nem képezi rendszerszinten részét a reintegrációs törekvéseknek, ezt mind a személyi állománnyal, mind pedig a fogvatartottakkal folytatott interjúk megerősítik.

5.3. Normalizáció, szabadítás és utógondozás.

Akárhogyan is vélekedjenek a szabadságvesztés során alkalmazható és alkalmazandó prevenciós törekvésekről, a fókuszcsoportok résztvevői és az interjúk alanyai abban egyetértettek, hogy a bűnismétlés esélyének csökkentésében a szabadulás előtti és utáni időszak a legkritikusabb. Ennek a fényében különösen aggasztó, hogy mind a személyi állománnyal, mind pedig a fogvatartottakkal folytatott beszélgetések arra utalnak, hogy éppen ezt a különösen kritikus szakaszt jellemzik a legsúlyosabb hiányosságok. Még olyan interjúalannyal is elvétve találkoztunk, aki szerint a szabadításra felkészítés és az utógondozás jelenlegi keretei legalább elméletben megfelelőek lennének, és csupán a gyakorlati megvalósítással lenne probléma. Az interjúalanyok többsége azonban ennél sokkal súlyosabb, rendszerszintű problémákat lát a hazai gyakorlatban. Az általános tapasztalat az, hogy noha a szabadítást egységes folyamatként kellene kezelni, amelynek egyik szakasza a büntetés-végrehajtásra, másik pedig az utógondozásra esik, a gyakorlatban mind a folytonosság, mind pedig a két nagy rendszer hatékony eszközei hiányoznak.

Az interjúkban az egyik leggyakrabban megfogalmazott probléma az átmenetiség hiánya volt. A személyi állomány és a fogvatartottak egyaránt éles törésként értékelték a szabadítást, amelynek sem a büntetés-végrehajtáson belüli előkészítése, sem pedig az utólagos támogatása nem biztosított kellőképpen. Ami a büntetés-végrehajtás lehetőségeit illeti, különösen a parancsnokok és a nevelők tartották súlyos visszalépésnek az EVSZ alkalmazhatóságának drámai beszűkülését. Többen rámutattak arra, hogy az EVSZ a normalizáció egyik legfontosabb intézménye lenne, amely azonban a jelenlegi szabályozással olyannyira a biztonsági prioritás szempontjai alá rendelődött, hogy ez a funkciója gyakorlatilag ellehetetlenült. Ugyancsak problematikus az átmeneti csoportok gyakorlata is. Tapasztalataink szerint az ezzel járó lehetőségek, így a normalizáció szintje erősen függ az intézetparancsnokok szubjektív belátásától, így míg egyes intézetekben a lehető legteljesebb mértékben igyekeznek kihasználni az átmeneti csoport lehetőségeit, máshol az ide elhelyezett elítéltek élete és kapcsolattartása alig változik a korábbiakhoz képest. Fontos megjegyezni, hogy egyes intézetek saját hatáskörben, jellemzően pályázati források segítségével aktívan igyekeznek olyan programokat kialakítani, amelyek a szabadulás előtt álló elítéltek normalizációját hivatottak elősegíteni, ezek azonban a fenntarthatóság kétségessége miatt esetlegesek és időlegesek.

A fogvatartottakkal készített interjúk során mindig feltettük azt a kérdést, hogy ők miben látják a bűnismétlés megelőzésének feltételeit. A válaszok nagy koherenciát mutattak, többek között abban is, hogy a család csaknem minden fogvatartotti interjúban az első helyen szerepelt. A legtöbb interjúalanyunk az erős családi kapcsolatokat olyan tényezőnek tekintette, amelynek hiányában igen nagy eséllyel ellehetetlenül a visszailleszkedés. A családi kapcsolatok fenntartása a kutatások szerint is kulcsfontosságú a reintegrációban, ugyanakkor a szabadságvesztés alatt ezek rendkívül sérülékennyé is válnak, fennmaradásuk támogatása tehát a büntetés-végrehajtás reszocializációs törekvéseinek egyik alappilléreként kellene működnie. Tapasztalataink szerint az intézetvezetőknek viszonylag nagy mozgástere van abban, hogy mennyiben és milyen eszközökkel támogatják a családi kapcsolatok ápolását. Ennek a mozgástérnek köszönhetően az intézetek meglehetősen nagy szórást mutatnak a kapcsolattartás lehetőségeinek biztosításában. A skála egyik végén a törvényi minimumot biztosító, de azon túl nem lépő intézetek állnak. Ezekhez képest több lehetőséget nyújtanak azok az intézetek, amelyek jutalmazásként gyakran alkalmazzák a kapcsolattartás növelését. Vannak végül olyan intézetek, amelyek a törvény adta lehetőségeket maximálisan kihasználva alapesetben is a kapcsolattartás lehető legszélesebb körét biztosítják, és abból csupán fegyelmezésként vonnak el. Különösen üdvözlendőnek tartjuk, hogy több helyen találkoztunk családi beszélőkkel. Noha jelenleg erre nincsen jogszabályi kötelezés, több intézet önerőből igyekszik a családi beszélőt a gyakorlatban is megvalósítani. Az alkalmazott megoldások ugyanakkor jelentősen eltérnek egymástól, elsősorban az infrastrukturális lehetőségek, illetve a családi beszélő jutalmazási/fegyelmezési rendben betöltött szerepe szerint. Nagyon jónak tartanánk a családi döntéshozó konferencia gyakorlatának kialakítását, amelyre már történtek kísérletek, de pénzügyi okok miatt ezek a kezdeményezések elhaltak.^[48]

Sajátos problémát jelent a telefonhasználat, amelynek sokkal inkább objektív, mint szabályozási akadályai vannak: a piaci viszonylatban irracionális magas telefondíjak erősen korlátozzák ennek a lehetőségnek az igénybevételét.

A kapcsolattartáshoz hasonlóan a jutalomjellegű eltávozás gyakorlatában is meglehetősen nagy különbségeket láttunk az intézetek között, ugyanis ez is elsősorban annak a függvénye, hogy az intézetvezetés mennyiben tekinti a biztonsági szempontokat és a reintegrációs törekvéseket rivalizáló értékeknek, illetve mennyiben hajlandó biztonsági kockázatot vállalni a visszailleszkedés elősegítése érdekében. Az erre vonatkozó gyakorlatok széles skálán mozognak, például van olyan intézet, ahol még az átmeneti csoportban is alig kapja valaki meg az engedélyt, míg más intézetekben ezzel szemben kifejezetten támogatják a minél korábbi és minél gyakoribb eltávozást, és a törvényben előírtnál jóval rugalmasabban kezelik ezt a lehetőséget. Ez a megoldás tehát azt a szemléletet követi, amely nem jutalmazással, hanem a kedvezmény megvonásával igyekszik az elítéltet motiválni. Visszaélésről, komolyabb problémáról (pl. fél órát meghaladó késésről) egyébként sehol nem számoltak be.

A megkérdezett fogvatartottak ugyancsak nagyon fontosnak tartanák az eltávozás/kimaradás lehetőségének tágítását. Ez az igény persze érthető, ugyanakkor a nagyobb nyitás a kinti élet körülményei felé valóban közvetlen hatással lehet a szabadulás utáni esélyekre. Fogvatartott interjúalanyaink ugyanakkor ebben a kérdésben is igen fontosnak tartották az elítéltek közötti differenciálást. Ahogy minden más kedvezmény esetében, itt is reálisnak látják azt a veszélyt, hogy ha az intézet nem jól választja ki az eltávozásra/kimaradásra engedélyezett fogvatartottakat, ennek kedvezőtlen hatása - a szigorítás - minden elítéltet érint, a problémamenteseket is.

Több interjúalanyunk - különösen az intézetparancsnokok és a nevelők körében - mutatott rá arra, hogy az eltávozás egyben az intézet reintegrációs tevékenységéhez is segítséget nyújthat. Ennek egyik eszköze a kötelezően beszerzendő pártfogói vélemény, amelyet - szemben a sokszor formális rendőrségi véleménnyel - általában az elítélt megismerésének informatívabb forrásaként értékeltek. Hasonlóan fontos információforrás lehetne a már említett, ám a gyakorlatban nem alkalmazott családi döntéshozó csoportkonferencia, amelyet nem csak szabadulás, hanem az eltávozás engedélyezése előtt is lehetne alkalmazni.

A szabadulással összefüggésben rendszeresen visszatérő tematika volt a közvélemény és a börtön, illetve a szabadult elítéltekkel kapcsolatos társadalmi megítélés, mind a személyi állománnyal, mind pedig a fogvatartottakkal folytatott beszélgetések során. Az interjúalanyok az esetek többségében ebben a kérdésben is igen pesszimistának bizonyultak. Általános volt az a vélekedés, hogy a közvélemény nem rendelkezik reális információkkal a büntetés-végrehajtásról, a lakosság nagyobb részében torz kép alakult ki a börtön világáról. Az interjúalanyok ezért elsősorban a médiát okolták, amely csak rendkívüli esemény esetében foglalkozik a büntetés-végrehajtással. Az interjúalanyok ugyanakkor egyértelmű törekvéseket látnak arra, hogy a büntetés-végrehajtás nyitni próbál a társadalom felé. Ez a törekvés a rendszerváltás óta érvényesül, de az utóbbi években különösen felerősödött. Interjúalanyaink sok példát hoztak erre a folyamatra, leggyakrabban a jóvátételi természetű külső munkáltatást, illetve hírességek, előadók intézeti meghívását említették. A legtöbb interjúalanyunk messzemenően egyetértett ezekkel a törekvésekkel; egyetlen intézetparancsnokkal találkoztunk, aki kifejezetten elhibázottnak tartja a büntetés-végrehajtás társadalmi nyilvánosságának növelését. A büntetés-végrehajtás és a társadalom közelítését általában két okból is fontosnak tartották: egyrészt a büntetés-végrehajtásban dolgozók, másrészt a szabaduló elítéltekkel szembeni előítéletek csökkentése érdekében. Mindazonáltal a tényleges lehetőségek és eredmények vonatkozásában már jóval pesszimistábbak voltak a vélemények. Több interjúalanyunk fejezte ki azt az érzést, hogy a társadalom nem vállal feladatot a bűnelkövetők reintegrációjában; a lakosság a bűnelkövetés megelőzését teljes egészében a büntetés-végrehajtástól várja el. Ezt többen igen problematikusnak tartják, egyrészt mert a büntetés-végrehajtás reintegráló lehetőségei korlátozottak, másrészt mert azt jelzi, hogy a magyar társadalom még mindig nem ismerte fel saját elemi érdekét a bűnelkövetők reintegrációjában. Gyakori volt az a vélekedés is, hogy a civilek, egyházak egyre kevésbé kívánnak szerepet vállalni a reintegráció elősegítésében, és romlanak a reintegráció külső, jogszabályi feltételei is. Több parancsnok és programszervező jelezte, hogy igyekeznek külső támogatást, segítséget szerezni a programok finanszírozásához vagy például a könyvtár bővítéséhez, ez azonban nagyon ritkán sikerül.

Az interjúkban különösen gyakran visszatérő elem volt az a vélemény, amely szerint akármilyen reintegrációs programok is zajlanak a büntetés-végrehajtásban, megfelelő utógondozási rendszer nélkül ezek semmit nem érnek. Ebben a kérdésben a személyi állomány - különösen az intézetvezetők és a nevelők -, illetve a fogvatartottak véleménye feltűnően megegyezett. Függetlenül attól ugyanis, hogy milyennek értékelték magát a büntetés-végrehajtáson belüli reszocializációs tevékenységet, az interjúalanyok véleménye egybevágott abban, hogy a hazai utógondozási rendszer hiányosságai miatt még a jó eredmények is semmivé válhatnak. A legnagyobb problémát abban látják, hogy a szabadulók többsége ugyanabba a kriminogén környezetbe és helyzetbe kerül vissza, amelyből jött, az ebből való kiszakadás támogatására azonban Magyarországon nincsen intézményrendszer. Ebben a helyzetben interjúalanyaink vélekedése szerint hiába szerzett az elítélt a szabadságvesztés alatt szakmát, járt iskolába, vagy vett részt bármilyen programon, a bűnelkövetővé válás fő szocio-ökonómiai felhajtóerői érintetlenek maradnak, ezért a reszocializáció folyamata megakad. Többen egyenesen azt tekintették a többszörös visszaesés legfontosabb okának, hogy sok elkövető számára a börtönkörülmények jobbak, mint kinti körülményei, így a szabadságvesztésnek nemhogy visszatartó ereje nincs, de egyenesen kedvező alternatíva a szabad élethez képest.

Általánosnak tűnik tehát az a vélekedés, hogy a büntetés-végrehajtás harmadlagos prevenciós lehetőségei igencsak korlátozottak, azok tényleges érvényesüléséhez az erős “kinti” prevenciós intézményrendszer működése elengedhetetlen peremfeltétel. Erről azonban  a személyi állomány és a fogvatartottak véleménye is lesújtó, mind a reintegráció elősegítéséhez szükséges strukturális feltételek, mind pedig a pártfogói utógondozás vonatkozásában. Ami az előbbit illeti, ebben a vonatkozásban a megkérdezettek egyértelmű negatív tendenciáról számolnak be, amelynek során szétbomlott a reintegrációt korábban támogató szociális és jogszabályi rendszer. Igen negatív a pártfogói utógondozás megítélése is, de fontos hangsúlyozni, hogy a véleményekből nem a pártfogó felügyelettel szembeni ellenszenv, hanem éppen a pártfogói reform befejezetlenségével kapcsolatos elégedetlenség rajzolódik ki.

Az utógondozás problémáin valamelyest enyhítene az utánkövetés, amelyre az interjúkban meglepően nagy spontán igény mutatkozott. A visszajelzés szükségességét leggyakrabban a nevelők és az intézetvezetők fogalmazták meg. Az indokok között több szempont felmerült. Egyrészt többen mutattak rá arra, hogy utánkövetés hiányában semmit nem tudunk a szabadságvesztés prevenciós hatásáról, így a büntetés-végrehajtásban dolgozók csupán szubjektív benyomásaik alapján alkotnak képet a visszaesések arányáról. Másrészt fontos lenne az utánkövetés a büntetés-végrehajtás prevenciós hatékonyságának növeléséhez is, hiszen csupán így lehetne információt szerezni arról, hogy egy-egy kezelési, képzési program valóban eredményes-e a reszocializáció elősegítésében, illetve hogy mely programtípusokat érdemes erősíteni. A visszajelzés ugyanakkor morális megerősítést is jelenthetne a személyi állomány számára, hiszen a sikerekről való értesülés megerősíti azt a tudatot, hogy van értelme erőfeszítéseket tenni a harmadlagos prevenció érdekében. Végül, de nem utolsó sorban volt olyan vélemény is, amely szerint a visszaeső elkövetők is könnyebben kezelhetők lennének, ha visszakerülésükkor a személyi állomány tagjai rendelkeznének információval arról, hogy mi történt az elítélttel a szabadulás után, milyen folyamatok vezettek az újbóli elkövetéshez.

Hivatkozott irodalom:

Bersani, B. E. Laub, J. H., Nieuwbeerta, P. (2009) Marriage and desistance from crime in the Netherlands: Do gender and socio-historical context matter? Journal of Quantitative Criminology 25, 3-24.

Bonta, J., Andrews, D. (2010) Viewing offender assessment and rehabilitation through the lens of the risk-need-responsivity model. In: McNeill, F., Raynor, P., Trotter, C. (Eds.) Offender supervision. New directions in theory, research and practice. Willan Publishing, New York, 2010, pp. 19-40.

Borbíró A. (2010a) A prevenciós célú kezelési programok továbbfejlesztésének lehetőségei a büntetés-végrehajtásban I. Kutatási beszámoló, OKRI;

Borbíró A. (2010b) Statisztikai alapú kockázatbecslési eljárások a büntető igazságszolgáltatásban: áttekintés a nemzetközi gyakorlatról. Kutatási beszámoló, OKRI

Burnett, R. (2004) To reoffend or not to reoffend? The ambivalence of convicted property offenders. In S. Maruna & R. Immarigeon (Eds.), After crime and punishment: Pathways to offender reintegration. Cullompton, UK: Willan, 152-180.

Burnett, R., Maruna, S. (2006) The kindness of prisoners: Strengths-based resettlement in theory and in action. Criminology & Criminal Justice Vol: 6(1): 83–106.

Carr, M. B., Vandiver, T. A. (2001) Risk and protective factors among youth offenders. Adolescence, 36(143), 409-426.

Dhami, M. K., Mandel, D. R., Loewenstein, G., Ayton, P. (2006) Prisoners’ positive illusions of their post-release success. Law and human behavior, 30(6), 631-647.

Farrington, D. P. (2007) Advancing knowledge about desistance. Journal of Contemporary Criminal Justice 23, 125-134.o.

Farrow, K, Kelly, G., Wilkinson, B. (2007) Offenders in focus: Risk, Responsivity and Diversity. Bristol: Policy Press

Gendreau, P., Little, T., Goggin, C. (1996) A meta-analysis of the predictors of adult offender recidivism: What works! Criminology Vol. 34(4) 575607.

Gendreau, P., Goggin, C., Cullen, F. T., Andrews, D. A. (2000) The Effects of Community Sanctions and Incarceration on Recidivism, Forum on Corrections Research, 12 (2), 10-13

Giordano, P. C.; Cernkovich, S. A.; Rudolph, J. A. (2002) Gender, crime, and desistance: Toward a theory of cognitive cransformation. American Journal of Sociology, Vol. 107(4), 990–1064.

Haggard, U., Gumpert, C. H., Grann, M. (2001) Against all odds: A qualitative follow-up study of high-risk violent offenders who were not reconvicted. Journal of Interpersonal Violence, 16(10): 1048-1066.

Healy, D. (2010) Betwixt and between: The role of psychosocial factors in the early stages of desistance. Journal of Research in Crime and Delinquency 7 (4):419-438.

Kazemian, L., Farrington, D. P. (2010) The developmental evidence base: Desistance. In: Towl, G. J., Crighton, D. A. (szerk.) Forensic psychology. British Psychological Society and Blackwell Publishing Ltd., 133-147.

Kazemian, L., Maruna, S. (2009) Desistance from crime. In: Krohn, M. D., Lizotte, A. J., Hall, G. P. (szerk.) Handbook on crime and deviance. Springer, 277-295.

King R. D., Massoglia M, MacMillan R. (2007) The context of marriage and crime: gender, the propensity to marry, and offending in early adulthood. Criminology 45:33–65.

Kroner, D. G., Mills, J. F., Reitzel, L. R., Dow, E., Aufderheide, D. H., Railey, M. G. (2007) Directions for violence and sexual risk assessment in correctional psychology. Criminal Justice and Behavior, 34, 906-918.

Laub, J. H.; Sampson, R. J. (2001) Understanding desistance from crime. Crime and Justice, Vol. 28. (2001), 1-69.

Laub J. H., Sampson R. J. (2003) Shared beginnings, divergent lives: delinquent boys to age 70. Harvard University Press, Cambridge

LeBel, T. P., Ross, B., Maruna, S., Bushway, S. (2008) The „chicken and egg” of subjective and social factors in desistance from crime. European Journal of Criminology 2008:5, 131-159.

Lewis, J. L., and Ensley, D. T. (2002) Recidivism. In Levinson, D. (ed.), Encyclopedia of Crime and Punishment, Vol. 3, Thousand Oaks, CA: Sage Publications, pp. 1352-1357.

Lipton, D., Martinson, R. ,Wilks, J. (1975) The effectiveness of correctional treatment: A survey of evalutaion studies. Nwe York: Praeger

MacKenzie, D. L. (2000) Evidence-based corrections: Identifying what works. Crime and Delinquency, 46(4): 457-71.

Martinson, R. (1974) What works?- Questions and answers about prison reform. Public Interest 35: 22-54.

Maruna, S. (2001) Making good: How ex-offenders reform and reclaim their lives. Washington, D.C.: American Psychological Association Books.

Maruna, S. (2004) Desistance from Crime and Explanatory Style : A New Direction in the Psychology of Reform. Journal of Contemporary Criminal Justice, 20, 184

Maruna, S., Immarigeon, R., & LeBel, T. P. (2004). Ex-offender reintegration: Theory and practice. In S. Maruna & R. Immarigeon (Eds.), After crime and punishment: Pathways to offender reintegration. Cullompton, UK: Willan, 3-26

Parker, G. R., Cowen, E. L., Work, W. C., Wyman, P. A. (1990) Test correlates of stress resilience among urban school children. Journal of Primary Prevention, 11(1) 19-33.

Popper, P. (1970) A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest

Sampson, R. J. Laub, J. H. (2005) A general age-graded theory of crime: Lessons learned and the futur of life-course criminology. In: Farrington, D. P. (szerk.) Intergrated developmental and life-course theories of offending. Transaction Publishers, New Brunswick, NJ, 165-181.

Szabó J. (2011) Fókuszban a kilépés: Hogyan térnek” jó útra” a bűnelkövetők?  Belügyi Szemle, 2011/7-8., 62-­83.

Szabó J. (2012) A bűnismétlés megelőzését célzó programok tapasztalatai: mi működik, és mi nem. Alkalmazott Pszichológia, megjelenés alatt

Todis, B., Bullis, M., Waintrup, M., Schultz, R., & D'Ambrosio, R. (2001). Overcoming the odds: Qualitative examination of resilience among formerly incarcerated adolescents. Exceptional Children, 68, 119-139

Travis, J, Solomon, A. L., Waul, M. (2001) From prison to home: The dimensions and consequences of prisoner reentry. Washington DC: Urban Institute

Ward, T., Brown, M. (2004) The Good Lives Model and conceptual issues in offender rehabilitation. Psychology, Crime and Law, 10(3) 243-257.

Ward, T., Gannon, T. (2006) Rehabilitation, etiology and self-regulation: The Good Lives Model of sexual offender treatment. Aggression and Violent Behavior, 11, 77-94.

Ward, T., Maruna, S. (2007) Rehabilitation: Beyond the risk paradigm. New York: Routledge

Werner, E. E. (1986) High-risk children in young adulthood: A longitudinal study from birth to 32 years. American Journal of Orthopsychiatry, 59(19), 72-81.

White, R., Graham, H.(2010) Working with offenders. A guide to concepts and practices. Willan Publishing, NY

Wilson, D. Gallagher, C., MacKenzie, D. (2000) A meta-analysis of corrections-based education, vocation and work programs for adult offenders. Journal of Research in Crime and Delinquency, 37., 347-368.

Work, W. C., Cowen, E. L., Parker, G. R., Wyman, P. A. (1990) Stress resilient children in an urban setting. Journal of Primary Prevention, 11(1), 3-17.

Workman, K. (2009) Back to Churchill: An old vision for prisoner reintegration. Policy Quarterly, vol. 5(2)., 24-32.

Zamble, E., Quinsey, V. L. (2001) The criminal recidivism process. Cambridge University Press

---

[1] Borbíró A (2010a) A prevenciós célú kezelési programok továbbfejlesztésének lehetőségei a büntetés-végrehajtásban I. Kutatási beszámoló, OKRI; Borbíró A. (2010b) Statisztikai alapú kockázatbecslési eljárások a büntető igazságszolgáltatásban: áttekintés a nemzetközi gyakorlatról. Kutatási beszámoló, OKRI

[2] A harmadlagos prevenciós eszközök olyan célzott és strukturált intervenciók, melyek célja a bűnismétlés megelőzése, illetve a bűnelkövetők társadalmi reintegrációs esélyeinek növelése.

[3] Popper, Péter (1970) A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest

[4] Zamble, E., Quinsey, V. L. (2001) The criminal recidivism process. Cambridge University Press

[5] Lewis, J. L., and Ensley, D. T. (2002) Recidivism. In Levinson, D. (ed.), Encyclopedia of Crime and Punishment, Vol. 3, Thousand Oaks, CA: Sage Publications, pp. 1352-1357.

[6] ld. pl. Bonta, J., Andrews, D. (2010) Viewing offender assessment and rehabilitation through the lens of the risk-need-responsivity model. In: McNeill, F., Raynor, P., Trotter, C. (szerk.) Offender supervision. New directions in theory, research and practice. Willan Publishing, New York, 2010, pp. 19-40.

[7] Gendreau, P., Little, T., Goggin, C. (1996) A meta-analysis of the predictors of adult offender recidivism: What works! Criminology Vol. 34(4) 575-607.

[8] Kroner, D. G., Mills, J. F., Reitzel, L. R., Dow, E., Aufderheide, D. H., Railey, M. G. (2007) Directions for violence and sexual risk assessment in correctional psychology. Criminal Justice and Behavior, 34, 906-918.

[9] Dhami, M. K., Mandel, D. R., Loewenstein, G., Ayton, P. (2006) Prisoners’ positive illusions of their post-release success. Law and human behavior, 30(6), 631-647.

[10] Travis, J, Solomon, A. L., Waul, M. (2001) From prison to home: The dimensions and consequences of prisoner reentry. Washington DC: Urban Institute; Zamble–Quinsey, 2001, i.m.

[11] Work, W. C., Cowen, E. L., Parker, G. R., Wyman, P. A. (1990) Stress resilient children in an urban setting. Journal of Primary Prevention, 11(1), 3-17.

[12] Cowen, E. L., Wyman, P. A., Work, W. C. (1996) Bulletin of the New York Academy of Medicine, 73(2), 267-284.

[13] Todis, B., Bullis, M., Waintrup, M., Schultz, R., & D'Ambrosio, R. (2001). Overcoming the odds: Qualitative examination of resilience among formerly incarcerated adolescents. Exceptional Children, 68, 119-139.

[14] Parker, G. R., Cowen, E. L., Work, W. C., Wyman, P. A. (1990) Test correlates of stress resilience among urban school children. Journal of Primary Prevention, 11(1) 19-33.

[15] Carr, M. B., Vandiver, T. A. (2001) Risk and protective factors among youth offenders. Adolescence, 36(143), 409-426.

[16] Werner, E. E. (1986) High-risk children in young adulthood: A longitudinal study from birth to 32 years. American Journal of Orthopsychiatry, 59(19), 72-81.

[17] ld. pl. Szabó J. (2011) Fókuszban a kilépés: Hogyan térnek” jó útra” a bűnelkövetők?  Belügyi Szemle, 2011/7-8., 62-­83.

[18] Maruna, S., Immarigeon, R., LeBel, T. (2004) Ex-offender reintegration: theory and practice. In: Maruna, S., Immariegon, R. (eds.) After crime and punishment. Pathways to offender reintegration. Willan Publishing, 3-26.

[19] Sampson, R. J. Laub, J. H. (2005) A general age-graded theory of crime: Lessons learned and the futur of life-course criminology. In: Farrington, D. P. (szerk.) Intergrated developmental and life-course theories of offending. Transaction Publishers, New Brunswick, NJ, 165-181.; Farrington, D. P. (2007) Advancing Knowledge About Desistance. Journal of Contemporary Criminal Justice 23, 125-134.o.

[20] Részletes áttekintésért ld. pl. King R.D., Massoglia M, MacMillan R. (2007) The context of marriage and crime: gender, the propensity to marry, and offending in early adulthood. Criminology 45:33–65; Bersani, B. E. Laub, J. H., Nieuwbeerta, P. (2008) Marriage and desistance from crime int he Netherlands: Do gender and socio-historical context matter?

[21] Ld. pl. Kazemian, L., Farrington, D. P. (2010) The developmental evidence base: Desistance. In: Towl, G. J., Crighton, D. A. (szerk.) Forensic psychology. British Psychological Society and Blackwell Publishing Ltd., 133-147.

[22] Kazemian, L., Maruna, S. (2009) Desistance from crime. In: Krohn, M. D., Lizotte, A. J., Hall, G. P. (szerk.) Handbook on crime and deviance. Springer, 277-295.

[23] Laub, J.H., Sampson, R. J. (2003) Shared beginnings, divergent lives: Delinquent boys to age 70. Cambridge: Harvard University Press.; Laub, J. H.; Sampson, R. J. (2001) Understanding desistance from crime. Crime and Justice, Vol. 28. (2001), 1-69.

[24] Pl. Maruna, S. (2001) Making good: How ex-offenders reform and reclaim their lives. Washington, D.C.: American Psychological Association Books

[25] Pl. Giordano és munkatársai kognitív transzformációs elmélete (Giordano, P. C.; Cernkovich, S. A.; Rudolph, J. A. (2002) Gender, Crime, and Desistance: Toward aTheory of Cognitive Transformation. American Journal of Sociology, Vol. 107(4), 990–1064.

[26] ld. pl. Kazemian–Farrington, 2010, i.m.; Haggard, U., Gumpert, C. H., Grann, M. (2001) Against all odds: A qualitative follow-up study of high-risk violent offenders who were not reconvicted. Journal of Interpersonal Violence, 16(10): 1048-1066.

[27] Burnett, R. (2004) To reoofend or not to reoffend? The ambivalence of convicted property offenders. In  Maruna, S., Immarigeon, R. (szerk.) After crime and punishment: Pathways to offender reintegration. Cullompton, UK: Willan, 152-180.

[28] . pl. Maruna, 2001, i.m.; Maruna, S. (2004) Desistance from Crime and Explanatory Style : A New Direction in the Psychology of Reform. Journal of Contemporary Criminal Justice 20, 184-200

[29] pl. Healy, D. (2010) Betwixt and between: The role of psychosocial factors in the early stages of desistance. Journal of Research in Crime and Delinquency  7(4), 419-438.

[30] Összefoglalóért ld. LeBel, T. P., Ross, B., Maruna, S., Bushway, S. (2008) The „chicken and egg” of subjective and social factors in desistance from crime. European Journal of Criminology 2008:5, 131-159.

[31] A modell teljes neve Risk-need-responsivity model, tehát kockázat-szükséglet-reszponzivitás modell

[32] Bonta­Andrews, 2010, i.m.

[33] White, R., Graham, H. (2010) Working with offenders. A guide to concepts and practices. Willan Publishing, NY; Bonta–Andrews, 2010, i.m.

[34] White-Graham, 2010, i.m.

[35] Farrow, K, Kelly, G., Wilkinson, B. (2007) Offenders in focus: Risk, Responsivity and Diversity. Bristol: Policy Press

[36] , T., Maruna, S. (2007) Rehabilitation: Beyond the risk paradigm. New York: Routledge

[37] Burnett, R., Maruna, S. (2006) The kindness of prisoners: Strengths-based resettlement in theory and in action. Criminology & Criminal Justice Vol: 6(1): 83–106.

[38] Ward–Maruna, 2007, i.m.

[39] Workman, K. (2009) Back to Churchill: An old vision for prisoner reintegration. Policy Quarterly, vol. 5(2)., 24-32.

[40] Ward-Maruna, 2007, i.m.

[41] Ward, T., Brown, M. (2004) The Good Lives Model and conceptual issues in offender rehabilitation. Psychology, Crime and Law, 10(3) 243-257.; Ward, T., Gannon, T. (2006) Rehabilitation, etiology and self-regulation: The Good Lives Model of sexual offender treatment. Aggression and Violent Behavior, 11, 77-94.

[42] Ward­Maruna, 2007, i.m.

[43] Martinson, R. (1974) What works?- Questions and answers about prison reform. Public Interest 35: 22-54.; Lipton, D., Martinson, R. ,Wilks, J. (1975) The effectiveness of correctional treatment: A survey of evalutaion studies. Nwe York: Praeger

[44] Borbíró A., 2010a, i.m.

[45] Wilson, D. B., Bouffard, L. A., Mackenzie, D. R. (2005) A quantitative review of structured, group-oriented, cognitive-behavioural programs for offenders. Criminal Justice and Behaviour, 32: 172-204.

[46] Gendreau, P., Goggin, C., Cullen F. T., Andrews, D. A. (2000) The Effects of Community Sanctions and Incarceration on Recidivism, Forum on Corrections Research, 12 (2), 10-13; MacKenzie, D. L. (2000) Evidence-based corrections: Identifying what works. Crime and Delinquency, 46(4): 457-71.

[47] Részletesebb összefoglalóért ld. Borbíró, 2010a; Szabó J (2012) A bűnismétlés megelőzését célzó programok tapasztalatai: mi működik, és mi nem. Alkalmazott Pszichológia, megjelenés alatt

^[48] A családi döntéshozó csoportkonferencia szabadságvesztésből szabaduló elítéltek esetében különösen nagy segítséget jelenthet a reintegráció előkészítésében és támogatásában. A segítő beavatkozás során a szabaduló családtagjai, majd egyre táguló körben környezetének tagjai az elítélttel együttműködve vesznek részt a szabadulás utáni élet megtervezésében és előkészítésében, így a családi kapcsolatok aktivizálásában, a lakhatási és foglalkoztatási kérdések megoldásában, stb.

---