Születésnap, mese, torta...

Ünnepélyes és kevésbé ünnepi gondolatok a Mesekör kapcsán, kendőzetlenül...

 A mai napon egyéves évfordulójához érkezett az intézetünkben működő fogvatartotti Mesekör. Ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a születésnapot egy kisebb ünnepség kísérte, melynek keretén belül a Feldmár Intézet munkatársai egy tortával köszönték meg a programba bekapcsolódott, és az eddigiek során valóban megfelelően együttműködő magatartást és hozzáállást tanúsító résztvevők munkáját, aktivitását. 

Mint arra a blog rendszeres olvasói és a börtönök világa iránt érdeklődő más személyek minden bizonnyal emlékeznek, a közelmúltban az M1 műsorán is bemutatkozott a program, köszönhetően Al Ghaoui Hesna riporternőnek, aki a "Bábel - Hesnával a világ" című műsorában adott helyet a programnak. A műsort követően vegyes volt a program fogadtatása, ahogy azt már megszokhattuk. Szép számmal akadtak olyanok, akik az adást követően azonnal gratuláltak és elismeréssel nyilatkoztak a foglalkozásról, kiemelve azt, hogy igenis helye van a börtönökben egy efféle, hazánkban valahol talán még mindig úttörő jellegűnek, és több szempontból kuriózumnak számító kezdeményezésnek. 

Mások viszont azt mondták, hogy "Minek ezeknek ilyen programokat szervezni? Rohadnának meg a börtönben, azt a pénzt, amit rájuk költenek, fordítanák inkább másra..." És hallottam olyan véleményekről is, amelyek azt kifogásolták, hogy ha ez tényleg olyan jó dolog, akkor más intézetben miért nincs ilyen program; vagy a parancsnok miért úgy nyilatkozott a riportban, ahogy azt tette; és különben is: ne érezzék már jól magukat a fogvatartottak a börtönben. 

Talán a vesztemet érzem, de röviden menjünk sorban... Azt hiszem, mindenki ismeri azt a mondást, hogy ahány ház, annyi szokás. Mindez igaz a börtönökre nézve is, de ezt már korábban többször megfogalmaztam. A keretjogszabályok ugyan  megegyeznek, azonban az egyes büntetés-végrehajtási intézetek helyi sajátosságai (építészeti adottságok, fogvatartottak összetétele, személyi állomány attitűdjei, parancsnok személye, hogy csak néhány, általam fontosnak tartott momentumot emeljek ki) eltérőek, ami hatással lehet és  van a felkínált programokra. 

A hatályos jogszabályi rendelkezések értelmében a szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedését, és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől. A szabadságvesztés céljának elérése érdekében az elítéltek nevelése - önbecsülésük és felelősségérzetük fenntartása, fejlesztése, a társadalmi hasznosság tudatának kialakítása, szabadulásuk után a társadalom életébe való beilleszkedés elősegítése - a bv. szervezet és - külön jogszabályban meghatározott esetben - a pártfogó felügyelői szolgálat feladata. A nevelési folyamat magában foglalja az elítélt személyiségének a megismerését, megfelelő foglalkoztatását és önképzését, a rehabilitációs és a szabadidőprogramok szervezését, a családi és társadalmi kapcsolatok támogatását. 

Az előbbieket figyelembe véve teljesen jogszerűnek, a rendelkezésekkel alapvetően összhangban lévőnek tartom a Mesekört, mert azzal, hogy erősíti a családi kapcsolatokat, az elítéltek és hozzátartozóik közötti kötelékeket, egyértelműen hozzájárul a társadalmi visszailleszkedés eredményességéhez. Hiszen nem tévedek sokat akkor, ha azt mondom, hogy egy támogató, tisztességes és normakövető gondolkodású család egyértelműen hozzájárulhat a bűnismétlés megelőzéséhez. Azt nem állítom, hogy valamennyi, a programban résztvevő fogvatartott visszailleszkedése zökkenőmentes lesz, és az érintettek közül senki nem kerül vissza a börtönbe, de azt kimondom, hogy az esélyt meg kell adni a számukra. Esélyt az újrakezdésre, újratervezésre, egy megváltozott gondolkodással átitatott új életre. 

Az, hogy a fogvatartottak részére egy efféle programot kínálunk fel, illetve ennek során külső személyek bevonása is megtörténik, összhangban áll az egykor nyugat-európai államok közössége és szakemberei által kimunkált börtönügyi alapelvek közül a nyitottság elvével. Ezen elv megfogalmazza az elítéltek szellemi és fizikai izolációjának csökkentésére való törekvés szükségességét, természetesen a lehetőségekhez és az ésszerűséghez mérten. Mindez egyfelől szélesíteni igyekszik a fogvatartott kapcsolatát a külvilággal, másfelől növeli a börtön és a társadalmi környezet közötti interakciót a külső erőforrások, szolgáltatások igénybevételével, a közvélemény, a média rendszeres, hiteles tájékoztatásával. 

Végül röviden kitérek a börtönbeli jó hangulatra... Talán nem derült ki egyértelműen a riportból, ezért szeretném leszögezni, hogy a börtön nem egy jó hely. A fogvatartottak nem önszántukból vannak ott, és a szabadságvesztés büntetésnek nem is az a célja, hogy a börtönben lévő személyek jól érezzék magukat a büntetés-végrehajtási intézetek falai mögött. Ez a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben sincs így, de ne is legyen senkinek sem hasonló érzése. Mert hogyan is érvényesülnének a büntetési célok, ha az elítéltek nem kívánkoznának vissza a szabad életbe, szeretteik, családtagjaik körébe? Ezzel együtt az emberséges, az elítéltekkel törvényességi szempontból és szakmailag egyaránt megfelelő foglalkozás és bánásmód meglátásom szerint helyénvaló és szükséges. Tetszik, nem tetszik, de ki kell mondani, hogy a börtönügy valahol olyan, mint a labdarúgás: szinte mindenki ért hozzá és véleményt alkot róla. De halkan kérdem: a "szakértők" közül ki volt már börtönben, ki ismeri a börtönök világát testközeli, valós élmények alapján? Ki találkozott már hús-vér fogvatartottal? Olyannal, aki megfelelő foglalkozással és kezeléssel talán még menthető, vagy olyannal, akinél erősen sarkosan fogalmazva nem lehet más cél, mint a megőrzés? Vagy azt is kérdezhetném, hogy ki beszélt már egy-egy hiteles, sokat tapasztalt és megélt szakemberrel, aki tényszerűen és őszintén be tudja mutatni a börtönök működését? A válaszokat ki-ki keresse meg maga, én pedig csak annyit szeretnék leszögezni, hogy a börtönben lenni nem jó dolog, legfeljebb péntek délután, amikor a Mesekör foglalkozásainak köszönhetően a program résztvevői másfél órára talán szabadnak érezhetik magukat. 

Az előbbi felvezetés után visszatérek a mai délutánra: az ünnepélyes megemlékezés rövid volt. Skype-kapcsolat segítségével maga Feldmár András is részt vett az eseményen, aki elmondta, hogy több ember adott neki visszajelzést az M1-en bemutatott riportfilm után. Többen azt mondták neki, hogy a könnyek akkor jöttek a szemükbe, amikor a fogvatartottak zenélni kezdtek. Ahogy a pszichoterapeuta a résztvevő elítélteknek címezve mondta: "a zene összeköt titeket az emberek szívével".  A beszélgetést követően a fogvatartottak felszelték a Feldmár Intézet számára egy cukrászda által felajánlott ünnepi tortát, ami az ország tortája volt: szabolcsi almás máktorta. Fogalmazhatok úgy, hogy mindez egyfajta utalás volt a hely és a résztvevők megjelenése felé, hiszen a fogvatartotti formaruha a börtönszlengben mákos. De komolyra fordítva a szót, az ünnepség nem tartott sokáig, szűk félóra alatt lezajlott, aztán kezdődött a munka, mert a foglalkozás mindennél fontosabb. És a következő, decemberi bemutató már hamarosan itt van...

Az előbbiekhez annyit tennék hozzá, hogy ha mindez az elítéltek szívére és/vagy lelkére is pozitív hatást fejt ki, akkor talán nem dolgozunk hiába. Illetve még valami: néhány héttel ezelőtt egy holland csoport tagjaival találkoztam, akik hazájukban szupervízorként dolgoznak. Mindkét fél számára hasznos volt a találkozás: én gyakoroltam és csiszoltam a konyha-angolomat, az egyik holland hölgy pedig megköszönte, hogy mennyi mindent tanult tőlünk, ugyanis a közeljövőben egy holland börtönben éppen egy hasonló programot szeretnének beindítani. Ugye, talán nem is járunk rossz úton?