Forrás: http://fn.hir24.hu/itthon/2012/09/25/bortonsors-igy-telnek-vv-segal-es-kaiser-ede-napjai/
Az FN24 hírportál ismét börtönbe látogatott, Farkas Csilla a Márianosztrai Fegyház és Börtön rácsai mögé jutott be, ahol „szökéskompatibilis" zárkafalak és börtönszag várta őt. Gondolatait és érzéseit az alábbiakban lehet olvasni:
"A ma már börtönként és fegyházként működő márianosztrai fegyintézetet
körülöleli a Börzsöny, a dombokon marhák és birkák legelnek, a földeken
szürke rabruhában férfiak dolgoznak. Frissen vakolt sárga falak,
felújított konferenciaterem, játszóház és illatozó virágültetvények
mutatják az utat a 154 éves börtön hatalmas tölgyfakapujához.
Nehéz elhinni a parancsnoki épületbe lépve, hogy ez az a fegyintézet,
ahol 2010-ben két rab egy villa nyelével kibontotta az egyik zárka
falát, kijutva ezzel a belső folyosóra. Nem a porladó gitten és a málló
téglán múlott, hogy végül nem sikerült megszökniük, szerencsére a
felügyelet a helyén volt. Az eset sokat elárul a fegyintézet – az egyik
legrégebbi magyar büntetés-végrehajtási intézmény – állapotáról. 1890
óta – ekkor nyerte el lényegében ma is változatlan formáját – alig
változott valami. Legalábbis belül, a fogvatartottak részlegén.
A másfél méter vastag falak, a betonaljú zuhanyzók, a szűk zárkák, a
többségében mindössze függönnyel leválasztott vécék mind a régi korok
börtönhangulatát idézik. Az épület hátsó falán még mindig ott vannak az
1967-ben felrakott csempemozaikok, amelyeknek nemcsak majd’ félszázados
múltjuk, hanem történetük is van. A börtön akkori parancsnoka a
fogvatartottakkal csempéztette ki a lépcsőházat, akik néhány nap alatt
el is készültek a munkával. A börtönvezetés azonban – meglepődve
gyorsaságukon – leverette a falról az egészet, majd a törmelékekből
újrarakatta a burkolatot. A cél már akkor is az volt, hogy hosszú időre
elfoglaltságot találjanak a raboknak, és lekössék az energiáikat.
Útelágazás
A börtönkörlet sárgára és zöldre festett, néhol málló falai mellett
sétálva, elhaladva a folyosókon strázsáló felügyelők szigorú tekintete
előtt, Biczó László bv. dandártábornok, parancsnok azt mondja: nyugodt,
balhémentes intézet az övék. Az összetűzések ritkák, csak néha fordul
elő például, hogy a rabok élesre kihegyezett fogkefevéggel döntik el a
vitát, szökési kísérletre – a „villás” esettől eltekintve – régóta nem
akadt példa. Az önkárosítás szintén nem jellemző, az „étkezésbetagadást”
pedig csak hírből ismerik.
„Mindenkinek, amikor idekerül, elmondom, hogy két út közül
választhat: vagy járja azt az utat, amit mi javaslunk a számára, vagy
megy a másikon, de akkor sok jóra nem számíthat. A többség megérti és
elfogadja ezt, alkalmazkodik a viszonyokhoz, a jó magaviseletért cserébe
pedig különböző kedvezményekben részesül. Kaphat eltávozást, hosszabb
sétaidőt vagy látogatást. A jogszabályok például heti egy zuhanyzást
írnak elő kötelező minimumként. Aki viszont dolgozni jár, mindennap
zuhanyozhat, függetlenül attól, hogy aznap volt-e munkája, vagy sem. A
minimum-sétaidőt is egy-egy órával megemeltük azoknak, akik munkára
jelentkeztek” – magyarázza a márianosztrai intézet élére 2007-ben
kinevezett dandártábornok.
Tisztaságmániás és körszakállas menő
Bár a börtönrészlegen a törvényi előírás szerint az ajtók szinte
egész nap nyitva vannak – a kötelező szabad mozgást biztosítva ezzel a
folyosókon a fogvatartottaknak –, meglepően nagy a csend. Páran a
telefonoknál várakoznak, míg az egyik 10 fős zárkába belépve azt látjuk,
épp esznek az elítéltek. Börtönboltban vásárolt mogyorókrémmel kent
kenyér, néhány szelet felvágott és egy doboz tej a reggeli. A parancsnok
láttán azonnal pakolni kezdenek, lehalkítják a tévét, és felsorakozva
egymás mellett, vigyázzba vágják magukat. Semmi kétség, nagy a rend és a
fegyelem.
Két ajtóval arrébb a 40 év körüli Sándor suvickol lelkesen,
mániákusan törli a port ötvenes karjával a szélesre tárt ablakokról,
tereget, mos és légfrissít egyszerre. Amikor éppen nem takarít vagy
faládákat rak össze a közeli üzemben, az edzőteremben vezeti le
felesleges energiáit. „Régi motoros”, öt fegyintézetet megjárt már,
Nosztrára két éve érkezett, és még két és fél évet marad. Emberölés
miatt került a büntetés-végrehajtás falai közé – állítása szerint
ártatlanul. Saját házirendet készített a zárkán belül, és övé a legjobb
ágy a hétszer hét méteres helyiségben – ablak mellett, szigorúan alul.
Szavak nélkül is világos, ő a helyi zárkamenő.
„Tévét nézünk, sakkozunk, kártyázunk, nagy az összetartás. Az
egyetlen probléma, hogy 12 fős a zárka, holott maximum 8 személynek
felelne meg. De a fiúk normálisan betartják a szabályokat, tiszteljük
egymást, és csak az ablaknál dohányoznak. Megkövetelem a tisztaságot, és
betartom a rendet, ezt elvárom tőlük is. Akár tetszik nekik, akár nem.
Nincs kivétel, itt mindenki egyenlő” – mondja az első az egyenlők
között, aki civilben ács-állványozó, tele konkrét célokkal a
szabadulásig.
„Sok volt már ez a 21 év, amit összesen eltöltöttem a rácsok mögött.
Itt a vége, eljött az idő, hogy befejezzem. Már nem nekem való ez. Nincs
értelme a bűnözésnek, lehet normálisan is élni. Van egy unokám kint,
mellette szeretném tölteni az időmet. Talpraesett vagyok, feltalálom
majd magam, nem félek.” Kételkedni pedig se okunk, se merszünk, így
továbbállunk.
A következő zárka felelősének, Attilának sincs semmi gondja a
márianosztrai körülményekkel, „rendezett minden, a felügyelet
segítőkész, az új lepedők is tökéletesek” – feleli pedánsan az ágyról
felpattanva, a tévé távirányítójával a kezében Biczó parancsnok
kérdésére. Ismerik már egymást korábbról, Attila visszajáró vendég:
2006-ban és 2009-ben is innen szabadult. „A kis légtér” – csupán ennyi
negatívumot említ, ha már így rákérdeztünk, és bár lehet, cellatársai
hozzátennének még pár dolgot, inkább nem szólnak, egymás mellett
sorakozva, lehajtott fejjel a földet bámulják.
Neonfény és bezártság
Lépcsők, rácsos vasajtók és a „sóhajok hídja” vezet át a komorabb,
neonfényektől izzó, szürke világba, a fegyházasok külön részlegére,
Tasnádi Péter egykori, Kaiser Ede és VV Segal jelenlegi „lakhelyére”.
Mintha a „napközis táborból” hirtelen egy kihaltnak látszó, egykor talán
szebb időket megélt gyárépületbe csöppentünk volna. Három emeleten
mintegy 500 rab tölti mindennapjait. A hatalmasra duzzadt izmot
felváltja az őszes halánték és a hajlott hát, napfényt szinte sosem
látni, az emeletekről kíváncsi tekintetek pásztázzák a hétköznapok
monotonitását megtörő sajtóvendégeket.
Az alsó szinten felügyelők nyüzsögnek, a sétáról visszatért, illetve a
munkát befejezett rabok pedig arccal a fal felé várják a motozást,
mielőtt bemehetnek a 2-6-8 fős zárkáikba. Berendezésüket tekintve ezek
alig különböznek a börtönkörlet zárkáitól, az asztaltól, az ágytól és a
kis szekrénytől szinte mozdulni is alig lehet, és bár itt talán
valamivel kevesebben osztoznak a mellékhelyiségen, a fél hatos ébresztőt
követően így is sietniük kell az elítélteknek, ha mindannyian sorra
akarnak kerülni.
Gumiszoba a kezelhetetleneknek
Az országban egyedülálló módon a parancsnok – kinevezése után nem
sokkal – elrendelte a fegyházas rész zárkáinak megnyitását: délelőtt és
délután 2-2 órára kitárják az egyébként folyamatosan zárt ajtókat, hogy a
fogvatartottak a saját emeletükön szabadon sétálhassanak – kizárólag a
zárkákon kívül, a „vendégeskedés” ugyanis szigorúan tilos. A népszerűség
mellett buktatóval is járt az intézkedés: voltak, akik nem tudták
megfelelően kiélvezni a hirtelen rájuk szakadt szabadságot, így néhány
ajtó, ha nem is örökre, de egy időre visszazárult.
„Egy fogvatartott büntetése mindig a rá kiszabott szabadságvesztés,
nekünk ilyen szempontból több dolgunk nincs velük. A pluszbüntetéseknek
semmilyen nevelő hatása nincsen. Egyetlen dolog fontos, hogy betartja-e
a szabályokat, és tisztelettudó-e a személyzettel” – meséli Biczó
László, miközben a folyosó végén található egyik magánzárkából egy félig
elhalt kiáltás hallatszik. „20 éve van börtönben, de még mindig nem
tudott alkalmazkodni a körülményekhez. Többször szembeszegült az intézet
rendjével és fogvatartott társaival, ezért most biztonsági
elkülönítésben van” – árulja el az ajtó mögött megbújó ismeretlenről.
Az ön- és közveszélyes fogvatartottakra külön zárka vár. Maximum hat
órát tölthetnek el a tűzbiztos, kipárnázott helyen, és minden
mozdulatukat kamera figyeli.
Farag, ragaszt, szögel
Fél kettő, nyílnak a reteszek, a zárakban elfordulnak a kulcsok,
hátizsákos rabok gyülekeznek a folyosókon. Dorogra indulnak, a helyi
üzembe, 8 órában műanyag kupakokat gyártani. A márianosztrai gazdálkodó
szervezet, a Nostra Vegyesipari Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. mellett
ugyanis vannak, akik a környező városokban is bedolgoznak., Különféle
fa-, kerámia- és papírárut gyártanak. Termékeik iránt külföldön is nagy a
kereslet.
A törvény szerint körülbelül 26 ezer forintot, a mindenkori
minimálbér harmadát kapják munkadíjként egy hónapban. Igaz, ebből lejön a
bűnügyi költség, a rabtartás, esetleg gyerektartás, és egy kisebb
összeget a szabadulásuk idejére is félretesznek belőle. Ami marad, nem
sok, de akad, aki még így is haza tud küldeni pár ezer forintot a
családnak, a börtönkaput pedig mindannyian 30-40 ezer forinttal a
zsebükben lépik át a nagy napon.
„Ha kijövök, maga lesz az első, akit élve eltemetek!”
Következő „hősünk”, István már a szabad levegős mindennapokra edz:
három műszakban dolgozik a Nostrában, a vécépapírrészlegen. Nemrég kelt,
éjjeles volt előző nap, arcán még jól látszódnak a párna gyűrődései. Ő a
márianosztrai intézet egyik rosszfiúja.
A körülbelül 170 centis, 28 éves férfi priusza – fiatal kora ellenére
– már most a térdéig ér. Csaknem 12 éve ül különböző fegyintézetekben,
bűne: csoportosan elkövetett fegyveres rablás, és még néhány kisebb
„bónusz”. Múltja, mely a jelenhez vezetett „mintaszerű”: világvégi kis
falu, rossz társaság és környék, elérhetetlen vágyak, soha be nem
teljesülő lehetőségek, valamint a „nem megfelelő helyre születtem”
érzése.
Végigjárta, amit csak lehetett: Tököl, Markó utca, Eger, Venyige és
most Márianosztra. Itt már hat éve koptatja a szürke rabegyenruhát,
három év tíz hónapot kell még lehúznia a rácsok mögött. Másfél éve
szabadult volna, de „belecsúszott néhány dologba, amibe nem kellett
volna”: öt éve egy karácsonyi csomag körüli konfliktus kapcsán
bántalmazta zárkatársát. István ugyanis karácsonyra süteményt kapott,
melybe Rivotrilt sütött a család. A gyógyszeres sütitől aztán elkábult,
majd pörögve ébredt, számonkérve zárkatársát, hogy hol a maradék. Társa
hiába érvelt, hogy István ette meg az egész süteményt, a felbőszült
elítélt nem fogadta el a választ, és hónaljon szúrta a másik rabot.
Azóta Nosztrán tilos a házisüti, István pedig négy és fél évet
kapott. De azt mondja, „annyi még lecsúszik”. Nem úgy, mint az első
balhénál: Hiába érvelt a bírónál ítélethirdetéskor: „Normális maga? Ha
kijövök, maga lesz az első, akit élve eltemetek!” – nem használt. Tíz
évet mértek rá.
„Az embernek a becsülete a legfontosabb. Tízéves fiam van, így sokkal
nehezebb elnézőbbnek lenni a fajtalankodókkal. Régen vadabb voltam,
harcosnak neveltek, most már leesett, hogy talán le kellene állni, van
otthon egy gyerekem, akit látni szeretnék. Édesanyám gondoskodik róla,
hat másik gyerekkel együtt, amiben csak tudok, segítek neki innen
bentről.”
Nagy „játszmás”, állítja, a börtönben a legfőbb szabály, hogy sose
ismerjék ki az embert igazán. „Itt nem tudod teljesen magadat adni. Nem
lehet. Ha rájönnek, hogy valójában te ki is vagy, akkor véged.” Ettől
függetlenül sok a barát, a régi ismerős a „bekasztnizottak” között, a
szomszédos zárkában például a nagybátyja ül, nemrég érkezett, nyolc évig
marad.
Nulla jövőkép
Nincs illúziója a jövőjét illetően: „Kimegyek 11 év után, és
mindenhol kitagadnak. Senkinek nem kell egy olyan ember, aki ennyit ült.
Pénz nélkül viszont nem vagy senki. Aki szabadul, nem sokat van kint.
Maximum 6-7 hónapot, majd újra itt találja magát. Legutóbb az egyik srác
egy hónapot töltött szabad levegőn, majd visszajött, mondván, nincs mit
ennie kint. Ha éhes lesz a gyerek, mit mondok majd neki? Hogy nincsen?”
Ő így látja, mások bíznak a börtönben megszerzett szakképzésben, sokan
tervezik a majdani elhelyezkedést a tanult pék, targoncás, kőműves
szakmában.
Lejárt az időnk, mennünk kell, érkeznek a csajkák, ebédhez
készülődnek a rabok. A menü: húsleves és tejfölös csirkeaprólék
tésztával.
Közös felelősség
Biczó parancsnok szerint a fogvatartottak későbbi sorsa az elítélt, a társadalom és az állam közös felelőssége.
„Ezeket az embereket 90 százalékban senki nem vette emberszámba kint.
Úgy nőttek fel, hogy amikor a testvérük kiszabadult a börtönből, a
család ünnepséget és nagy lakomákat tartott. Szabadulása napján lufikkal
várták a kapuban, és megveregették a vállát, hogy végre felnőtt férfi
lett belőle. Meg kell értetnünk velük, hogy nem ez a jó, a követendő
példa” – vallja a parancsnok.
Visszanézve még látni, ahogy a délutáni műszak leadja a munkát az
üzemben, a marhákat már befelé hajtják a mezőről, helyükre kerülnek a
fadeszkák, a gépsor is megpihen. Egy időre. Holnap ugyanis minden
kezdődik elölről. Újra és újra..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése