Fogvatartotti vers - múltról és jövőről...

A most következő verset egy olyan elítélt írta, aki  belátható időn belül szabadulni fog. Az élete nem volt egyszerű, sok esetben ráadásul magának nehezítette meg azt. Az élettörténetében sok más társához hasonló módon szerepet játszik a támogató családi közeg hiánya, az intézeti nevelés, a fiatalkorúak bv. intézete, majd a felnőttkorú elítéltek bv. intézete. A zárt intézeti viszonyokhoz kezdetben nehezen igazodott, egy ún. negatív börtönkarriert futott be. A bv. intézet rendjéhez nem igazán volt képes igazodni, szembehelyezkedett, tiltott tevékenységekben vett részt, társai között hírnevet, elismertséget, tiszteletet vívott ki magának. Aztán eltelt több év, és a célirányos foglalkozásoknak köszönhetően a fogvatartott átértékelte a helyzetét. Eleinte egyre ritkábban, majd egyáltalán nem keveredett bele tiltott dolgokba, fegyelmi ügyektől távol maradt, befejezte az illegális gyógyszerfogyasztást, kiemelkedő színvonalon végezte a rábízott munkát, szabadidejében tanult, olvasott, képezte magát, kulturális tevékenységekbe is bekapcsolódott, tehát egy igazán jó példája lett annak, hogy a fekete bárányból hogyan válhat valaki "mintarabbá". Következzen a vers:   

Már kisgyerekként másképp láttam a dolgokat a világban,

mert nem érdekelt semmi, csak hogy az utamat járjam.

Mert nekem nem volt senkim, aki a jót megmondta volna,

így hát nagyon hamar rátértem én a bűnöző útra.

Ezáltal úgy éreztem, mintha a világ az enyém is lenne,

ez az élet annyira tetszett, mert bármit megkaptam benne.

De nem gondoltam bele, hogy mi lesz ennek a vége,

Aztán már késő volt, hiába fohászkodtam az égbe.

Most a börtönben vagyok, és azt a pillanatot várom,

hogy ki tudjam mondani, hogy teljesült az álmom.

És végre eljött az utolsó év,

amit már vártam oly réges-rég,

Mert nemsokára én szabad ember leszek,

és mindent másképp csinálok, amit csak lehet,

Mert nem fogok én többé bűnözésből élni,

mert sohasem akarok esténként attól félni,

Hogy ki kopogtat be hozzám az ajtóm szélén,

mikor kinyitom az ajtót, felteszem a két kezem én.

Nagyon nehéz elfogadni az életemet,

mert a démonokkal nézek folyton farkasszemet.

Ne bántsatok! Én nem vagyok bűnös,

csak a rémálmom az, ami engem üldöz.

Hát ezért arra kérem én a Jóistent,

hogy ne legyen kísértés az életemben.

Mert ha ismét rálépek a bűnöző útra,

a családomat cserben hagyom újra meg újra...