Álmomban otthon jártam...

"Nevelőnőmnek köszönhetően, aki ismét elmormolta a „jutalom eltávozás” és „5+1” varázsigéket, mire összecsaptam a sarkaimat, a sárga köves út helyett a börtön előtt és a szeretett nő karjaiban és csókjai közt találtam magam. Ismét néhány napot eltölthettem azok körében, akik a legfontosabbak a számomra ezen a világon a Szerelmem és a Családom. Most nem éreztem azt az apró feszültséget, ami bennem volta az első alkalommal. Már „rutinos” „ál-szabadként” róttam az utakat. Ugyan nem volt végig jó idő, de amikor az volt, a szabadba kívánkoztam, hogy mélyen a tüdőmbe szívjam a szabadság illatát, és kifújjam a börtön dohos és fémízű levegőjét. Azonban meglepetésemre ez a kilégzés nem volt olyan könnyed. Mivel bent főleg két típusú ruha van, „mákos” és „kék”, ezért fura volt a ruhák színeinek kavalkádja. Ráadásul visszahőköltem, nem találtam a helyem a nyüzsgő tömegben, és azon vettem észre magam, hogy örök támaszomat, szépséges menyasszonyomat és békét, nyugalmat sugárzó szerelmes tekintetét keresem. Ilyenkor, mikor ennyire kevés ideje van az embernek kint, minden másodperc felértékelődik, de megtanultam, nem szabad görcsölni ezen, hanem meg kell élni az adott pillanatokat. Főleg, hogy mindenki igyekszik a kedvében járni. Édesanyám a legfinomabbakat, a kedvenceimet főzi, édesapám szervez, tervez, szóval tart; a húgom pedig segít nekik, nekünk. Jókat és hosszasan beszélgetünk. Koordinációjuknak köszönhetően a bővebb családdal is összehoznak egy délutánt, és mindenkit láthatok, üdvözölhetek. Látom azt is, hogy szinte semmi sem változott. Csupán én változhattam, hiszen a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében nem érzem annyira komfortosan magam, és ismét örök támaszomba, karjaiba kapaszkodom. Azonban nemsokára oldódom és konstatálom, szemükben, én sem változtam. Ezt örömmel veszem tudomásul. Aztán ott van szerelmem nővérének családja, aki a zord időjárási körülmények ellenére némi fogvacogtatás közepette, de együtt sütnek szalonnát velem az erkélyükön, csak hogy a kedvemben járjanak. Azonban amiért leginkább álomként hatott ez a néhány nap az az, hogy a nő, aki szerelmével ajándékozott meg velem volt végig és figyelmességével árasztott el a nap 24 órájában, még mikor aludt, akkor is. Mivel bent igen korán kelünk, mindig előbb fent voltam, mint Ő. Figyeltem, ahogy alszik és próbáltam mindent memorizálni, hogy bent akármikor vissza tudjak rá emlékezni. Hogy tudatosítsam magamban a célt, miszerint erre akarok ébredni életem minden további reggelén. A szeretett nőt ölelve, őt ölelve. Ez a néhány nap ismét energiával töltötte fel szerelmünket és új élményekkel gazdagított minket. Ezek a csodálatos pillanatok a mai napig élénken élnek bennem. Az előző alkalommal már dél környékén görcsölni kezdett a hasam, és csupán a visszaút rémének pallosa lebegett a fejem fölött, férkőzött be gondolataim közé. Most nem hagyom, hogy valósággá vált álmom záróakkordjait utolsó pillanatait megzavarja. Nem mondom, hogy könnyű volt az elválás és a visszatérés a „rácsos”, „kék-mákos világba”. Ismét beszívni a dohos, fémes levegőt. De ennyire feltöltve bátran, könnyebb szívvel intettem búcsút Szerelmemnek, Szeretteimnek és figyeltem, ahogy zárul és kattan a vaskos ajtó mögöttem. Ahogy előzőleg is, ez a néhány nap ismét törölt minden benti dolgot és tanulhattam újra a rangokat, neveket, az ágyazást. De néhány nap alatt belerázódtam ismét. Azóta is minden hajnalban kelek a „műszak” ébresztőre és ágyazok, mint egy robot. Felkelés közben azonban mindig felidézem mindazt, amit magamba szívtam azokon a reggeleken. Hiába tűnik most már csak egy álomnak innen. Alig várom, hogy ismét valósággá váljék..."

Egy fogvatartott írása, komment nélkül