A mai napon ismét egy rendhagyó találkozásra került sor a Balassagyarmati Fegyház és Börtön kápolnájában. A Szent Dávid Kórus által előadott dalok által bekeretezett időben Jelenits István piarista szerzetes tartott az esemény iránt érdeklődő 41 fogvatartott és a személyi állomány megjelent tagjai számára előadást, melynek bevezető részében magáról elmondta, hogy katolikus papként egy rendházban élő tanítónak vallja magát. Élete nagy részét oktatással, tanítással töltötte, szerzetes társaival közösen iskolákat tartanak fenn, diákotthonokban látott el szolgálatot, illetve az iskolai szünetekben táborokat szervezett. Visszatekintve életére a nyolcvanéves szerzetes elmondta, hogy pályája során főként fiúkkal foglalkozott, fiúgimnáziumban tanított és fiúkat befogadó diákotthonokban tevékenykedett. Eddigi élete feladata, öröme és küzdelme a velük való foglalkozással volt kapcsolatos. Mint mondta, Balassagyarmat nem ismeretlen hely a számára, hiszen fiatal korában több esetben is keresztülkerékpározott a városban, és a börtön nevezetes épületét is látta, igaz, hogy eddig csak kívülről.
A bevezetőt követően Jelenits István rátért arra, hogy az 1840-es években az emberek sorsát javítani próbálták, ezzel együtt azt szerették volna, ha a fogvatartottak is érzik, hogy a szabadságvesztés büntetés nem csak a kirekesztésről szól, hanem a szabadulás utáni beilleszkedés elősegítése is cél. Fontos célként tűzték ki továbbá, hogy a börtönépület ne legyen sivár, hanem legyen benne élet, lélek. Amint mondta, véleménye szerint is lényeges dolog, hogy a fogvatartottak segítséget kapjanak, és egy új kezdés lehetőségének a megteremtése a számukra is adott legyen.
Mint mondta, most, hogy itt van a börtönben, még nagyobb felelősségtudattal gondol a fogvatartottakra. Ezzel együtt emlékei természetesen leginkább a hajdani diákokhoz kötődnek, akik között sajnálatos módon volt olyan is, aki börtönbe került. Erre természetesen nem büszke. Az elmondása alapján irodalmat és hittant tanított a diákoknak, elsősorban a Biblia tanításait. Az elmesélt története szerint egy napon otthon tartózkodott, amikor egy volt diákja, aki már évekkel ezelőtt leérettségizett, bekopogtatott hozzá, és megköszönte neki, hogy olyan sokat tanult tőle a Bibliából. Mivel emlékezete szerint nem volt egy kiemelkedő diák, ezen el is csodálkozott akkor. Megkérdezte, hogy mi van a fiatalemberrel, aki elmesélte, hogy egyetemre járt, és a nyári szünetet kihasználva Nyugat-Európába ment, vonattal. Akkoriban ez elég szokatlan dolog volt. Ahogy a fiatalember elmesélte, a pénze hamar elfogyott, ezért játéktermekbe járt el, próbált szerencsejátékkal pénzt szerezni. Ez egy darabig sikerült is, de a pénze hamar elfogyott, ezért csalni kezdett, de lebukott. Ennek köszönhetően elítélték őt, és Németországban 1,5 hónapra börtönbe került, ami azt jelentette, hogy a szünet hátralévő részét ott töltötte. Nyelvismeret hiányában a fogvatartottak között elszigetelődött, ami nehezítette a helyzetét, de a könyvtárban talált egy magyar nyelvű könyvet, a Biblia egy példányát. Jobb híján kezébe vette, és rájött, hogy ismerős neki , ezért olvasni kezdte, és régi emlékei ismét kinyíltak, ennek következtében a Biblia olyan lett számára, mintha egy forrás fakadt volna neki. Gondolatok, emlékek törtek elő benne, az eddig elhessegetett dolgok a szívébe jöttek. Ezért megköszönte egykori tanárának, hogy emiatt megváltozott, és ezentúl másként fog élni, nem a pillanat után fog futni, hanem, tényleg jobb emberré válik. A fiúból tehát egy nagylelkű, segítőkész ember vált, ráadásul nem egy pozitív élmény hatására, hanem egy elsöprő változásnak következtében.
A visszaemlékezést követően vendégünk végignézett a hallgatóságán, és elmondta, hogy a jelenlévők sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint egykor az a fiú, mert ők évekre, esetleg évtizedekre vonultak be a börtönbe. De bízik benne, hogy talán ők is eljutnak odáig, hogy maguk is észreveszik, hogy valamire a rácsok mögött is rá lehet találni. Hisz itt a Kápolna, itt az a számos könyv, ami a polcokon sorakozik, és itt az evangélium szólító ereje, ami mindezt megteremtette. A börtönbe az elkallódott emberek kerülnek, akik az itteni szigorúan kialakított rendben talán magukra találnak. Eben lehet és kell is reménykedni. Az eszközök ugyan eltérőek lehetnek, de lehet benne reménykedni, hogy sok fogvatartott szívét megérinti valami, elgondolkodik életén és tettein, és talán az Úr elkezd benne valami változást kezdeményezni. Mert az Úristen körülöttünk van, és bár engedi, hogy elveszünk, elkallódjunk, de még ott is, ahol szigorral avatkozik be a sorsunkba, a megújulás reményét felcsillantja.
Az idős szerzetes beszélt a Bibliáról, amit természetesen magával hozott, mesélt arról, hogy hogyan tanít bennünket az Isten, aki megteremtette a világot, benne az embert, mint egy sajátságos élőlényt. Mert a vadállat az ösztöneire hallgat, nincs körülötte rend, nem tesz különbséget jó és rossz között. Az embert viszont Isten úgy alkotta meg, hogy vannak ugyan fontos és erős belső ösztönei, de van lelkiismerete is, érzi, hogy hogyan, miként kellene élni, és ez megkülönbözteti a többi élőlénytől. Utakat épít, utazik, közben olyan szabályokat állít fel, melyeket meg is kell tartania. És útja során az Úristennel is találkozik, és amikor az Úr közelít, akkor nemcsak emberi szóval szól hozzánk, hanem emberként érkezik, annak kiszolgáltatottságát is vállalva. Ég és Föld elmúlhat, de az Úr igéi nem múlnak el, mert azokat az emberek átadják egymásnak. Az Isten megtanít arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, szabályokat alkossunk, és tartsunk be, továbbá törekedjünk az emberi lét tökéletesítésére. Mindeközben létezik a bűn is, és amíg az ember ember marad, addig létezik a kísértés is. Támadnak olyan kísértések, hogy az ember ne a jót cselekedje, de ilyen esetben a szégyenérzet is megmutatkozik, és ekkor felmerül a segítségnyújtás, a bocsánatkérés és a jóvátétel iránti törekvés is, ami egy mélyebb emberséghez vezet. Mert egymásért is felelősek vagyunk. A büntetés ezért nem csak egy védekezés a rossz ellen, hanem a jóra való rávezetés, egyfajta figyelmeztetés. És közben nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy van megbocsátás is.
A megbocsátás, bűnbocsánat, amnesztia fogalmakkal kapcsolatban Jelentits István istent idézte, aki azt mondja: tanulj belőle, térj meg, és én segítek, hogy máskor jobban figyelj, és másokat se veszélyeztess.
A Bibliát idézve vendégünk elmondta, hogy Jézus a bűnösök barátjaként jelent meg, és Lukács evangéliuma példabeszédeit ismertette a megbocsátással kapcsolatosan. Ahogy vendégünk elmondta, a világ a bűnösöket kirekeszti, de isten keresi az elveszetteket, azon töri a fejét, hogyan lehetne őket megmenteni. Nem azért munkálkodik, hogy büntesse őket, hanem azért, hogy a vállára vegye őket, és visszavigye őket a többiek közé. És az elveszettek ezután azt fogják érezni, hogy jó és érdemes a közelében maradni.
Az ember olyan, hogy néha a rosszban keres kockázatot, kalandot, játszik a veszéllyel, és közben úgy jár, mint az elveszett bárány - de talán jön valaki, aki visszavezeti a többiek közé. A fogvatartottaknak is meg kellene érezniük, hogy az Isten nem fülön fogni akarja őket, hanem a vállára venné őket, és jót akar nekik, meg akarja mutatni számukra, hogy jobb vele, mint az elveszettségben...
Az előadáson elhangzott gondolatok kapcsán az jut eszembe, hogy úgy a fogvatartottaknak, mint bármely más embernek célszerű és hasznos dolog hinni valamiben. Hogy ez Isten vagy más, az talán mindegy is, de mégis sokat segíthet az, ha az ember talál valamit, valakit, amiben, akiben megkapaszkodhat. Az elítéltek esetében ez lehet akár az isten, akár a nevelő, vagy a pártfogó, lényegében ez mindegy is. Az viszont fontos, hogy a felkínált segítséget ki-ki vegye észre, és éljen a lehetőségekkel. Hogy ne elvesszen, hanem a büntetés letöltését követően visszatérjen a közösségbe, annak hasznos tagja lehessen....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése