Egy újabb előadás, a meseterápia jegyében...

Hófehérke és a hét törpe...

A sztori régi, de vélhetően minden olvasó számára ismerős: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép királylány, akit Hófehérkének hívtak. Mostohaanyja, a királynő nevelte, aki rendkívül hiú volt, ezért mindennap megkérdezte varázstükrét, hogy ki a legszebb. A válasz nap, mint nap ugyanaz volt, hisz a mostoha valóban csinos nőnek számított. Egy szép nap aztán minden megváltozott, mert a tükör azt válaszolta, hogy Hófehérke szebb nála...

A királynő ekkor magához hívatta udvari vadászát, és megparancsolta neki: ölje meg Hófehérkét, és a leány szívét vigye el neki. A vadásznak megesett a szíve Hófehérkén, ezért elengedte. Hófehérke az erdőn át rátalált a hét törpe házára, amit alaposan kitakarított, sőt vacsorát is főzött. A törpék, mikor hazajöttek, nem értették, hogy lett minden tiszta. Végül megtalálták Hófehérkét, és megengedték, hogy náluk maradjon.

Mindeközben a királynő a kastélyban ismét megkérdezte varázstükrét, amely megmondta, hogy becsapták, és Hófehérke él. A királynő vénasszonnyá változott, és mérgezett almát készített Hófehérkének. Másnap megjelent a királynő a törpék házánál, és a sikeres a tervének köszönhetően Hófehérkét megmérgezte. A törpék azonban meglátták, hogy mit tett a királynő, és felkergették a hegy tetejére, ahol a királynőbe belecsapott egy villám és lezuhant a mélybe. A törpék üvegkoporsóba tették Hófehérkét, hogy szépsége örökké látható maradjon. A királyfi, aki szerelmes volt Hófehérkébe, megtalálta, egy utolsó csókot lehelt szerelme ajkára, aki ettől felébredt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak."

A Hófehérke és a hét törpe Walt Disney első egész estés rajzfilmje, mely az 1928 óta készített, néhány perces rövidfilmek valamennyi tapasztalatát magába sűríti. A Variety szerint: "Sosem láttunk még moziban ehhez hasonlót. Az illúzió oly tökéletes, a szerelmi románc oly kedves, és a fantázia oly érzelmes, és a figurák viselkedése olyan mélységről árulkodik, mely vetekszik a valódi színészi alakítással. A film tényleg kiváló." A rajzfilm klasszikusa ma is őrzi frissességét. Nem annyira a kissé édeskés Hófehérke, mint inkább a külön egyéniséggel rendelkező törpék jelleméből fakadó humora és kedvessége miatt. A bájos állatrajzok és a pompás képkompozíciók hatását a sok jókedvű dal erősíti. Walt Disney filmjével 1939-ben speciális Oscart nyert.

Sokakban nem véletlenül merülhet fel a kérdés: mit keres egy mese története egy börtönblogban? A válasz egyszerű, de hadd fejtsem ki... 

A Balassagyarmati Fegyház és Börtön és a Feldmár Intézet közötti együttműködésnek köszönhetően az intézetünkben elhelyezett fogva tartottak köréből kiválasztottak közreműködésével egy mesekör alakult meg, még az elmúlt esztendőben. A résztvevők tavaly decemberben mutatták be a hozzátartozóikból és civil érdeklődőkből álló közönség előtt az általuk írt "Király vagy halál?" című mesét. A történet itt akár véget is érhetett volna, hisz ahogy a mesék befejezése tartja: itt a vége, fuss el véle... Esetünkben azonban egy kissé másképp alakult a dolog, mondhatjuk azt is, hogy szerencsére. A fogvatartottak lelkesedése töretlen volt, és a felkészítésükben rengeteget dolgozó Büky Dorottya és Kóródi Mária egyaránt úgy gondolta, hogy talán érdemes folytatni a közösen megkezdett munkát. A gondolatot tett követte, és így született meg a tegnap délután bemutatott újabb előadás, amely a közismert és kedvelt mesét dogozta fel, zenei körítéssel.

A darab elején Halász Judit egyik klasszikus dalának sorai csendültek fel, gitárjátékkal és a hely szelleméhez is kötődve ceglédi kannával kísérve:

"Én nem születtem varázslónak csodát tenni nem tudok
És azt hiszem már észrevetted a jó tündér sem én vagyok,
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák."

A fogvatartotti étkezdében helyet foglaló mintegy negyven néző (a szereplő elítéltek hozzátartozói és a felkészítésükben közreműködő szakemberek rokonai, barátai mellett az Intézet néhány munkatársa is helyet foglalt az előadáson) között több olyan fogvatartotti rokon volt, aki az első percektől kezdve zokogva nézte a mesét, hiszen ők aztán talán mindenkinél jobban tudták, hogy a kivételesen nem formaruhában, hanem az alkalomhoz illő "jelmezben" játszó amatőr színészek valóban jó tündérek... 

A játék, a játszás öröme azonban ott lakozik bennük, és ahogy a mese előadásában átszellemült arcukról leolvasható volt, a lelkük mélyén valahol ők sem rossz emberek, csak egykor letértek a jó, a helyes útról. A történet egyébként nem sokban tért el a mese eredeti sztorijától, azonban egy különleges atmoszférát kölcsönzött a helyszín, az előadást egyenruhában biztosító felügyelők jelenléte, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyébként törékeny Hófehérke megszemélyesítője egy közel száz kilós, borostás fogvatartott volt, ami egyfajta diszkrét bájat kölcsönzött a darabnak. Mindez persze nem olyan dolog, amin meg kellene ütközni, hisz figyelembe véve azt, hogy esetünkben férfi fogvatartottak elhelyezésére szolgáló börtönről van szó, a fanyalgók gyorsan beláthatják, a casting során nem volt egyszerű dolga a rendezőknek...

Az előadás mindent figyelembe véve jól sikerült, és ha talán nem is volt akkora durranás, mint a fent említett decemberi mese, egyértelműen úgy értékelhetjük, hogy egy sikeres, eredményes felkészítést követően, az eléggé összeszokottan mozgó elítéltek számos kellemes pillanatot, mosolyt és derűt fakasztó élményt adtak a nézőknek. Emlékezetes volt a gonosz mostoha kifakadása, amikor megtudta, hogy már nem ő a legszebb a világon: "Az a csöves tükör azt mondta, hogy Hófehérke szebb nálam...". Szintén jópofa volt a neon zöld vízipisztollyal Hófehérke lemészárlására készülő, ámde érző szívű vadász, aki inkább feladta az ezzel járó lelki tusát, és a Forrest Gump című film egyik jelenetére emlékeztető "Fuss, Hófehérke, fuss!" felkiáltással útra kelt, hogy lőjön egy vaddisznót, hogy annak a szívét adhassa át a mostohának. A törpék házában akár egy börtönben is érezhettük magunkat, midőn a munkába (bányába...) induló nótás kedvű törpék közül az egyik egy alfahím zárkafelelős teljes meggyőzésével hátraszólt: "Aztán a csajkám tiszta legyen!". És még sorolhatnám, de nem teszem. Viszont úgy gondolom, hogy ismét bebizonyosodott, hogy még a rossz arcú elítéltek is képesek önfeledt, gyermeki lelkesedéssel, izgalommal telve készülni, játszani, és közben talán jó embernek érezhetik magukat. Mert valahol bennük is ott van a jó, abban biztos vagyok. A kérdés csak az, hogy van -e valaki, aki ezt elő tudja hozni belőlük. Azt hiszem, hogy mi ismét találtunk olyan embereket, akik képesek voltak erre. Köszönjük hát a felkészítést! És a nézők között jelen lévő gyerekek is köszönik, hogy az édesapjuk talán életükben először vagy néhányuk esetében már másodszor mesélt, játszott nekik. És bízzunk benne, hogy ezek a pillanatok a szabadulás után is a fogvatartottak eszébe fognak jutni...   

Mi ezen leszünk, a mesekör pedig halad tovább, mert tegnap is igaz volt, hogy itt a vége, de senki se fusson el véle, mert a történet folytatódik...