Érzékenyítő családi beszélő

A bejegyzés ma jelenik meg, az alapjául szolgáló eseményre azonban 2012. március 17-én, azaz tegnap került sor.... 

A mai napon rendhagyó módon, egy érzékenyítő családi beszélőre került sor a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben. A rendezvény apropójául az szolgált, hogy a Magyar Bűnmegelőzési Börtönmissziós Alapítvány vezetője, Katona Csilla, aki korábban intézetünkben több Zakeus-program végrehajtásában közreműködött már, jelenleg egy TÁMOP pályázati program keretében olyan, a szakmai közönség számára tervezett ismeretterjesztő és hiánypótló dokumentumfilm elkészítésének munkálataiban aktivizálja magát, amely a családi döntéshozó csoportkonferencia módszer megismertetését és a helyreállító igazságszolgáltatás gyakorlatához kötődő jóvátételi programok bemutatását célozza meg.

A beszélőn hét olyan fogvatartott vett részt, akik elvégezték a TÁMOP 143 pályázat keretében felkínált közösségi mentorasszisztens tanfolyamot, majd az ott megszerzett tudással felvértezve bekapcsolódtak a legutóbbi Zakeus-programba. Közülük öten hívták meg legközelibb hozzátartozóikat a mai beszélőre. Szülők, testvérek, házastársak és gyermekek voltak jelen a rendezvényen, melynek nyitányaként Katona Csilla köszöntötte a jelenlévőket, külön köszöntve Szabó Józsefet, az Élő Reménység Alapítvány vezetőjét és feleségét, akiket segítségéül hívott a program céljainak teljesülése érdekében. Ezt követően ismertette a mai összejövetel célját és tájékoztatta a hozzátartozókat a filmfelvétellel kapcsolatos tudnivalókról. A megnyitó végén az előzményekről beszélt, és megkérdezte, hogy a hozzátartozók mit tudnak a börtönön belüli programokról.  Mint kiderült, a jelenlévők több információval rendelkeznek a Balassagyarmati Fegyház és Börtön falai között zajló programokról, ami azt mutatja, hogy a fogvatartottak és családtagjaik között megfelelő kommunikáció lehet.

A következő részben Katona Csilla bemutatta a Zakeus-programot, mint a helyreállító igazságszolgáltatás egyik modell-projektjét. Kiemelte, hogy a program büntetés-végrehajtási intézetekben történő alkalmazását elősegítette egyfajta szemléletváltás. Ehhez az alábbi képet mutatta be a résztvevőknek:

 De mit is látunk a képen? Talán egy kelyhet? Vagy két, egymással szembeforduló arcot? Végül is, mind a két válasz teljességgel elfogadható, ez jelenti a nézőpontok változatosságát. Mint ahogy a helyreállító és a megtorló igazságszolgáltatás céljai is valahol azonosak, de az eredmények elérése érdekében alkalmazott eszközrendszer, a legfontosabb kérdések eltérőek. A megtorló igazságszolgáltatás arra fókuszál, hogy "mi történt?", "ki követte el?" és "mi legyen a felelősségre vonás, mi legyen az ítélet?". Ezzel szemben a helyreállító igazságszolgáltatás legfontosabb kérdései, hogy "ki sérült?", "mik az áldozatok, elkövetők és a közösség szükségletei?", illetve "kinek a kötelessége a szükségletek kielégítése?"

A börtönbüntetést töltő személyek esetében mindig is nagy problémát jelent, hogy ha valaki szabadul, akkor többnyire oda kerül vissza, ahol elkövette a bűncselekményt, ezért fontos, hogy az ezzel együtt járó különféle élethelyzeteket, szituációkat ki-ki megfelelően kezelje. A bibliai Zakeus történetén keresztül ezért fontos volt annak bemutatása és megértetése, hogy milyen is az, amikor valaki változni akar és változtatni akar az életén. Mindez egyebek mellett a következő, fontos kérdések mentén történt meg:

• Hogyan gondolkozott Zakeus magáról és az áldozatairól? Hogyan viszonyult hozzájuk?
• Mit gondoltak róla a sértettek, hogyan vélekedtek tetteiről?
• A fogvatartottak személyesen hogyan sértettek meg másokat, milyen sérelmeket okoztak?
• Milyen sérülések keletkeztek, kitől kellene bocsánatot kérniük?
• Hogyan lehetne bocsánatot kérni?

Hangsúlyt kapott, hogy attól, hogy valaki mentségeket keres, még felelősséget kell vállalnia a tetteiért, azok következményeiért, és mindenképpen szembe kell néznie az általa létrehozott valósággal. A Zákeus-program során a fogvatartottak részéről ennek kapcsán születtek cselekvési tervek is, melyek kapcsán fontos megemlíteni, hogy ha valamit nem is lehet maradéktalanul jóvátenni, változtatni, az őszinte szándék akkor is fontos.

Az egyik fogvatartott, Ferenc, elmondta, hogy az általa egykor elkövetett bűncselekmény egy gonosz cselekedet volt, ő magát bűnösnek tartja, de bízik abban, hogy amennyiben létrejöhet a jóvátétel, akkor azt követően az emberek talán esetében is meglátják a benne rejlő jót...

Társa, Győző, úgy fogalmazott, hogy a szabadulása után egy bélyeg lesz rajta, meg lesz pecsételve. Sittesnek, börtönből jött embernek fogja tartani az emberek többsége, azok, akik közelebbről nem ismerik őt. De megnyilvánulásaival, tetteivel tennie kell ez ellen, és akkor majd talán többen azt fogják mondani róla, hogy volt ugyan hibája, de jobb ember lett.

Károly is azon a véleményen van, hogy mindenképpen be kell illeszkedni a társadalomba, ne az legyen csak az emberek véleménye, hogy ő csak egy börtönviselt ember. Meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy bizonyítsa, ő is tud normálisan élni.

Ezt követően Tamás kapott szót, aki a jelenlévőkkel megosztotta az általa korábban összeállított cselekvési tervet. Kiemelve, hogy bűncselekményével az APEH ellen vétett, de ezzel együtt a családját is áldozatnak tekinti. Mert nem volt hűséges, nem vette ki részét az otthoni munkákból, és a gyermekeit sem nevelte. A korábbi munkahelyét is áldozatnak tekinti, hiszen ott bíztak benne, jó embernek tartották, ezzel szemben ő elkövetett egy bűncselekményt, börtönbe került, tehát a bizalmat eljátszotta. Ahogy mondta, mint közösségi mentorasszisztens, próbál majd segíteni a hozzá hasonlóan börtönből szabadulóknak a beilleszkedésben, a helyes út megtalálásában, mert tudja, hogy ara a településre, ahol ő élni fog, több más intézetből is szabadulnak elítéltek.

Ferenc felesége is szót kért, és elmondta, hogy a fogvatartottak a családnak is rosszat tettek. A gyermekeiben kialakult az apjuk hiánya miatt egy olyan üresség, amit egy anya, egy nagymama nem pótolhat, nem tud betölteni. Szabadulás után ezért a férjének sokat kell majd harcolnia azért, hogy a gyermekei szereteté, bizalmát elnyerje, mert a gyerekek, a család sokat sérült és szenvedett a férj, az apa távolléte miatt.

A következő részben a szabadulás utáni időszak jellemző problémái kerültek megvitatásra, illetve Szabó József is szót kapott. Kihangsúlyozta, hogy a jelenlévők különböző emberek. A közös viszont az bennük, hogy mindenkinek van családja, van saját élete. A szabadulás után tehát azon már nem kell munkálkodniuk, hogy családot alapítsanak, viszont ezzel együtt mindenkinek más és más lesz a helyzete. Mindenkinek van egy élete, ami ki van töltve valamilyen tartalommal. Ha onnan valami elvész, akkor egy űr támad a helyén. A jelenlévő fogvatartottak azzal a szándékkal mennek majd ki a társadalomba, hogy az előző, rosszra vezető szokásaikat elhagyják. A világát mindenkinek olyanná kellene tennie, hogy abban csak jó dolgok legyenek. és fontos, hogy a rossz szokások helyén támadó űr ismét ki legyen töltve. A jó szokások kialakítása azonban nehéz munka, kitartást igényel. Kell viszont mindenkinek egy tükör is, amibe bele lehet nézni, ami megmutatja, hogy milyen is az ember, min kell változtatnia. A szabaduló fogvatartottak esetében ez a tükör a környezetük, a családjuk lesz. "A jót kell választani, ehhez kívánok sok erőt!" - fejezte be gondolatát Szabó József.

Ezt követően Ferenc osztotta meg tapasztalatait a többiekkel, hiszen a jelenlévők közül ő az a fogvatartott, aki korábban már vett részt családi döntéshozó csoportkonferencián, így az általa alkotott kép hitelesnek mondható.

A program szünetében a családok közösen elfogyasztották az ebédet, a családtagoknak közben lehetőségük volt arra, hogy beszélgessenek is egymással.

A szünet után Szabó József folytatta a programot, kiemelve a családmodell, a család által közvetített minták és a vallás megélésének a fontosságát. Természetes dolog, hogy az emberek követnek el hibákat, de fontos, hogy keressék és megtalálják azokat a lehetőségeket, melyekkel ezeket helyre lehet hozni. Problémát okozhat viszont, ha az első eredmények után valaki felfuvalkodottá válik, túlzott önbizalommal vértezi fel magát, mert ez a fajta önteltség nem vezet jóra.  Mindenki számára szükséges a kontroll, aminek elfogadásához alázatra van szükség. Nem haragszunk, ha a lépcső mellé korlátot építünk, hiszen tudjuk, hogy az minket véd meg a mélybe zuhanástól. Éppen így, a külső kontroll is ezt a célt szolgálja. És egészen addig szükség van erre, amíg a helyesen működő belső kontroll megbízhatóan ki nem alakul bennünk. Több év jó gyakorlatra van szükség ahhoz, hogy mindez kialakuljon, addig viszont szükség van a jó segítségre. A tükörbe nézést teljesen elhagyni azonban később sem lehet. Szükséges ugyanis, hogy a környezetünk megbízható tagjainak a véleményére a későbbiek során is odafigyeljünk, elfogadjuk, ha rossz döntéseinktől akarnak megvédeni, megóvni bennünket. Vissza a társadalomba ez a rehabilitációs folyamat vezethet.

A program záró részében olyan társadalmi problémák mentén folyt a beszélgetés, mint a pénz, a munka, a szakképzettség,  a családon belüli sérelmek, a segítők felkínált támogatásának elfogadása, és az együttélés megtanulása. Nagyon fontos, hogy az ember gondolkodásmódja milyen. Mert lehet, hogy a szabadulás után valaki nem talál azonnal munkát, de akkor is lehet mit csinálni. Lehet segítséget nyújtani másoknak, családtagoknak, rászoruló ismerősöknek, nem pedig a tévé előtt ülve önmagunkat sajnálni. Az ember gondolatai ne csak saját maga körül forogjanak, mert az nem elég, nem hordoz magában fejlődést...    

Ebéd után a fogvatartottak megosztották egymással és hozzátartozóikkal a cselekvési terveket, bemutatásra került a családi döntéshozó csoportkonferencia módszere és lebonyolítása, majd a program végén egy félórás extra beszélőt kaptak a jelenlévők.

Háááát.... néhány évvel ezelőtt ezt azért magam sem gondoltam volna... Most viszont elmondhatom, hogy valahol Magyarországon van egy olyan büntetés-végrehajtási intézet, ahol megint valami újszerű, valami eddig nem próbált dolog történik. Az külön jóleső érzéssel tölt el, hogy mindennek magam is a részese lehetek... Mi a lényeg? Nehéz röviden megfogalmazni, de próbálom összefoglalni: a bv. intézetekben alapvetően sok olyan dolog történik a fogvatartottakkal való foglalkozás során, ami segíti a társadalomba történő majdani visszailleszkedésüket, olyan új ismeretekre, készségekre, képességekre tehetnek szert az érintettek, melyek segítségével talán könnyebben mehet a reintegráció. Mindeközben azonban senki sem foglalkozik azokkal az emberekkel, akik közvetlenül befogadják majd a szabadulót: a családtagokkal, illetve a legközelibb hozzátartozókkal és a közvetlen környezetükbe tartozó személyekkel. Márpedig számukra szintén nem lesz egyszerű a szabaduló befogadása, mert nem igazán rendelkeznek róla mérvadó ismeretekkel, nem tudják, hogy milyen változáson ment keresztül az egyén a családtól távol, börtönben töltött idő alatt. A családi döntéshozó csoportkonferencia egy plusz dolog a szabadulásra felkészítés folyamatában. Egy olyan információcserét, olyan információtöbbletet jelentő cselekmény, amely a bv. intézet számára segítséget nyújt abban, hogy adott esetben a feltételes szabadságra bocsátás kapcsán elkészítésre kerülő értékelő vélemény milyen javaslatot tartalmazzon. A családtagok számára egyfajta kezelési útmutatót jelenthet a csdcs, megismertetvén őket a fogvatartott aktuális állapotával, a bv. személyzet képviselőinek véleményével, értékelésével. Mert ez jóval több információt adhat, mint a havi egyszeri látogatáson szerzett tapasztalatok, vagy a levelezés, telefonálás során elhangzottak. És abban az esetben, ha a szabadulás előtti időszakban megtartásra kerülő csoportkonferencián civil szakemberek (pártfogó felügyelő, családgondozó, gyermekvédelmi szakember, pszichológus stb.) bevonására is sor kerül, akkor megtörténhet az, amire eddig csak vágytunk: a fogvatartott nem csak úgy kiszabadul a civil életbe, hanem úgymond kézből kézbe adjuk őt. Az eddig kontrollt gyakorló büntetés-végrehajtási szakemberek átadják az érintettet a családtagok, illetve a családdal kapcsolatban álló segítő szakemberek kezébe, mert a szabadulás után már az ő feladatuk lesz a kontroll gyakorlása. És ebben a folyamatban talán jobbak lehetnek a visszailleszkedési esélyek. Persze ahhoz, hogy mindez valóban így legyen és a kehelyből előtűnjenek az arcok is, további szemléletváltásra, további feladatokra van szükség. Nemcsak a szakma, hanem a fogvatartottak részéről is. Mert a jövőben az már nem lesz elég, ha valaki "csak" jó magatartást tanúsít, jól dolgozik, nem szerzett a büntetése alatt fegyelmi fenyítést. Hisz mindez a fogvatartottak kötelezettsége. Ahhoz, hogy támogatni tudjuk a feltételes szabadságra bocsátást, ennél jóval többet kell tenni: aktívan, hasznosan kell tölteni a szabadidőt, részt kell venni az intézet által felkínált különféle programokban, és bele kell nézni abba a képzeletbeli tükörbe... A hátam mögött lévő börtönévek során szerzett tapasztalatok miatt sosem vagyok túlságosan optimista, így most sem vagyok abban biztos, hogy a családi beszélőn jelen lévő hét fogvatartott kivétel nélkül sikeresen fog visszailleszkedni a társadalomba. Viszont olyat láthattam, amit börtönben eddig még soha: elítélteket, családtagjaikat, segítőket közösen dolgozni, együttműködni, együtt gondolkozni, cselekvési tervekkel készülni a szabadulásra. Börtönben, fehér asztalnál, kulturáltan és tartalmasan beszélgetve elfogyasztva az ebédet várni azt, hogy folytatódjon a rendhagyó program. És ha a résztvevőkre valóban hatással volt a mai nap, és őszinték voltak as megnyilvánulások, akkor már lehetek bizakodó...