Tegnap
ott hagytam abba, hogy a „csurma” bemutatását szolgáló írás végén megígértem,
hogy a mai napon az azzal szoros összefüggésben lévő szállítózárkák világát
igyekszem bemutatni. Első körben természetesen fogvatartotti szemmel, mert az esetenként
más megközelítésből láttatja a dolgokat, mint a saját tapasztalásaim alapján
alkotott kép. Következzen hát az első bűntényes elítélt írása:
„A legtöbb büntetés-végrehajtási intézetnek van
úgynevezett „szállító szintje”. Ide azok a fogvatartottak kerülnek, akik
elszállításra várnak, vagy éppen nemrég érkeztek, és még nem lettek besorolva nevelési
csoportba, tehát nem kerültek még szintre. Így a szállító szinten elég nagy a
fluktuáció. Hiszen szintbe mindenki éppen tart valahová. Ebből az ideiglenességből
adódik az is, hogy az itt lévő fogvatartottak nem terveznek hosszú távra, és
nem halmoznak fel „óriási” készleteket. Magyarán megmondva: nincs semmijük
szinte. Ezért is hívják Jurassic Parknak, ami tele van raptorokkal, tehát
ragadozókkal. Itt, ha valakinek van valamije, arra azonnal 5-en, 6-an ugranak
rá, és addig próbálkoznak, ameddig meg nem szerzik. Először csak „Tesó, nincs egy
borítékod?”, ami arra jó, hogy kifigyeljék, mi van a szekrényében. Majd, ha nyújtod
a kisujjad, hamarosan bekapják az egész kezed, ha nem vigyázol, akkor pedig az
egész valód. Már az elején vissza kell utasítani mindenkit és lezárni a
„Nincs!”, „Nekem is elfogyott, tesó!” kombinációk egyikével. Persze ez
nehezebb, ha egy zárkán vagyunk velük, hiszen ilyenkor óhatatlanul is
bekukkanthatnak a szekrényünkbe. Ezért bármit is csinálunk, próbáljunk a
szekrény takarásában csinálni, csak azt elővenni, amit éppen használunk, mert
ami nincs a kezünkben vagy lelakatolva, annak bizony lába kél. A kulcsot mindig
hordjuk magunknál és egy percre se hagyjuk magára még este alvás közben sem. A
zárkát sem szabad sokáig figyelmetlenül hagyni, mert egyik lakat sem törhetetlen
és a papucsunknak is nyoma veszhet. A nem dohányzóság itt is előny, hiszen
általában rendezettebbek és kevesebb a raptor is. Egyébként meg olyan, mint a
dzsungel, ahol minden egyed a megélhetéséért küzd. Itt a megélhetést a napi
kávé- és dohányadag jelenti. Sokszor egy tekerés dohányon vagy 2 kiskanál
instant kávén megy a harc. Az étel csupán a harmadik helyre szorult. Ez is inkább
azoknak fontos, akik gyúrnak. A fürdés sem egyszerű dolog. Hiszen heti 1x vagy
2x van rá lehetőség, és általában itt rendezik a vitás kérdéseket. Nem ritka,
hogy néhány gramm kávéért vagy dohányért szurkálnak meg valakit kihegyezett fogkefével
vagy szappanba rejtett pengével. A szállító szint melegágya az „egy-a-kettőzésnek”.
Tehát az egyik ad egy csomag kávét/dohányt, és a másik kettőt ad vissza. Mivel
ez gyakorlatilag 100%-os kamat, így uzsorázásnak minősül és extra évekkel
jutalmazzák. Rendkívül ínséges időkben azonban ez senki sem riaszt el, sőt van
„egy-a-háromba” és „egy-a-négybe” is, ha valaki már nagyon el van adósodva. Ez
gyakorlatilag egy olyan hitelspirál, amiből sosem szabadulhat az ember, így a
legbölcsebb bele sem lépni. Jómagam, naivan azt gondoltam, hogy egy ilyen
helyen, ahol ideig-óráig tartózkodnak emberek, senki sem szívesen ad kölcsön. Hiszen
mire a másik megadná, már ki tudja hová szállították. Azonban aki ilyenre adja
a fejét, annak rafinált módszerei vannak. Vagy egy behajtó hálózat, aki szállításban
van gyakran, és visszahozza az árut, vagy pedig az ismerősöktől veszi le tartozást:
„Ismered a Teszkós Józsit?” „Persze jó barátom nekem, öcsém.” „Akkor add meg a
4 dohányt, amivel tartozik, aztán majd visszakéred tőle!” Persze a szállító
szintek intézményként eltérőek. Van ahol iszonyatosan nyugis, van, ahol
óránként van boksz. Attól is függ, az év melyik szakában vagyunk. Nyár közepe,
vége az ítélkezési szünet alatt és a karácsonyi időszak a leghúzósabb a nagy
utazók beszámolói alapján. Ugyanis ekkor a heti rendszerességű szállítások
elmaradnak, így néhány ember akár több hétig is a szállító szinten ragad, az
áruja meg egyre fogy. A csurma mellett egy újabb ok, hogy ha teheti, az ember
kerülje el a szállító szintek „vendégszeretetét” is…”
Amint
máskor is megállapítom, a fogvatartotti oldalról megközelített bemutatás ezúttal
is sok igazságot tartalmaz. Tény, illetve az eddigi pályafutásom során szerzett
gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szállító körletrészek ún. tranzit
jellegéből adódóan számos problémával kell szembenéznie a személyi állomány
tagjainak. Az ott elhelyezett fogvatartottak ugyanis jellemzően nem tartósan
rendezkednek be, így egyéni zárkarendjük és a környezetük megóvása
vonatkozásában jóval kevésbé igyekeznek megfelelni a támasztott
követelményeknek, mint a végleges elhelyezésre szolgáló zárkákban. Mindez
persze intézetenként eltérő lehet, de igazságtartalma mindenképpen van az állításnak.
A kivételek persze erősítik a szabályt. Vannak ugyanis olyan fogvatartottak,
akik különféle okokra, indokokra hivatkozva önként vállalják azt, hogy tartósan
szállító zárkában legyenek elhelyezve. De mivel is lehet mindezt megindokolni?
Nézzünk egy-két példát, természetesen a teljesség igénye nélkül:
- beilleszkedési problémákkal küzdő elítéltek szívesen maradnak a szállító zárkákban, mert jó esetben ott előfordulnak olyan időszakok, amikor viszonylag kevesen vannak elhelyezve,
- szabadulás közeli állapotban lévő fogvatartottak szintén előszeretettel kérik elhelyezésüket a szállító zárkában, mert így elkerülhetik a korábbi elhelyezési szintjükön lévő elítéltek társaságát, és ennek köszönhetően jó esélyt látnak arra, hogy meglévő tartozásaikat nem kell kiegyenlíteniük,
- mások tájékozatlanságát kihasználni kívánó elítéltek, akik felajánlják azt, hogy zárkafelelősi teendőket látnak el a szállító zárkában, odafigyelnek a rendre, szavatolják, hogy ne legyen rongálás, aztán bennfentességükre és pozíciójukra hivatkozva megpróbálják lenyúlni az újonnan befogadottakat, akár a fenti írás szerinti módszerekkel…
A
szállító zárkákban elhelyezett fogvatartottak esetében a végrehajtási fokozat
és dohányzási szokás szerinti elkülönítési szabályok érvényesülésén túlmenően
jellemzően nem feltétlenül van lehetőség az egyéb szempontok (mint például a
kriminalitás, életkor, elkövetett bűncselekmény, származási hely stb.) szerinti
differenciálásra. Ez persze intézetenként megint csak eltérő lehet, az e célra
rendszeresített zárkák és férőhelyek számától, illetve az aktuális telítettségi
mutatóktól függően. Intézetünkben alapvetően mindössze három zárka helyezkedik
el azon a körletrészen, melyet erre a célra jellemzően igénybe lehet venni, ami
az ágyak számát tekintve nem túl nagy variációs lehetőségeket biztosít. A
korábbi években több esetben fordultak elő olyan rongálások, melyek elkövetőit nem
minden esetben volt egyszerű beazonosítani, de a cselekmények hátterében az
állt, hogy a fogvatartottak nem szívesen tartózkodtak a szállító zárkában.
Ennek legfontosabb oka az volt, hogy nem minden esetben állt módunkban az, hogy
a szállító zárkákba televíziót biztosítsunk, ami ugyan nem is tekinthető
alapvető zárka felszerelési tárgynak, azonban hiánya érzékenyen érinti a
fogvatartottak nagy részét. Akik úgy próbálták meg orvosolni a problémát, hogy
adott esetben „véletlenül” összetörték a wc-csészét vagy a mosdókagylót, és
máris indokolttá vált a kihelyezésük, kis szerencsével olyan zárkába, ahol
biztosított volt a tv-nézés...
Az
előbbiekben vázolt probléma megoldására olyan gyakorlatot próbálunk meg alkalmazni
- valljuk meg őszintén, hogy különböző okok miatt nem mindig sikerül… - hogy a
megőrzésre intézetünkbe szállított fogvatartottakat nem az ún. szállító
zárkákban helyezzük el, hanem a végrehajtási fokozatuknak megfelelő normál
körletrészen. Ennek köszönhetően az érintettek egy kialakult, állandónak
tekinthető fogvatartotti közösségbe kerülnek, ahol az intézeti szabályok minél
teljesebb megtartása közös érdek, így a megőrzésen itt tartózkodó személytől az
esetek döntő többségében többnyire maguk az adott zárkaközösség tagjai
követelik meg azt, hogy ne okozzanak problémát, mert azzal az ő megítélésüket
is jelentős mértékben ronthatják. Így működik hát a gyakorlatban a fogvatartottak
által megkövetelt normakövetés…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése